Szakály Sándor: Korosztályom vidéki, falusi gyermekei bizonyára többnyire ugyanezt tapasztalták és élték át. Rég volt, de igaz volt

Törökkoppány, kis Somogy megyei (ma már vármegyei) falu, akkoriban valamivel több mint ezer lakossal. A gyerekek – bár Somogyban a gyerek a fiút jelentette akkoriban – otthon, a háznál születtek. Hosszan vajúdó édesanyámnak a „bábasszony”, Magyar néni volt segítségére,

Azoknak az első csoportjába tartoztam, akik már három esztendőt töltöttek el az óvodában. Nem volt nagy a falu, kíséret nélkül bandukoltam a tőlünk úgy egy kilométerre lévő kisdedóvóba. Útközben megálltam a malomnál, és beadtam a tízórait vagy ebédet az ott dolgozó Takács Gyula bácsinak. Szomszédaink voltak, minek ment volna Rózsi néni külön el az ebéddel, amikor otthon és a mezőn is várta őt a munka? 

Hétköznapokon reggel hét órakor ministrálás az Alexandriai Szent Katalinról elnevezett római katolikus templomban, Reindl Rafael, majd Illés Béla és Tóth Alajos atyák mellett. Vasárnap ugyanez, csak tizenegy órai kezdéssel. A férfiak a sekrestyében vagy a kórusban, az asszonyok – a nők kifejezés nem igazán volt divatban Törökkoppányban – a padokban. 

Az ebéd – emlékezetem szerint – szinte minden vasárnap ugyanaz volt: húsleves, tyúkpörkölt nokedlival – Törökkoppányban a galuskát nem igazán emlegette senki – és utána rétes vagy valami más sütemény. A rétesek íze még ma is a számban: káposztás, krumplis, túrós, diós és mákos. A nagyanyám nyújtotta a rétestésztát, és néha sírt, ha elszakadt. A liszt már nem a régi, békebeli volt. Természetes volt hetente a kenyérsütés is. Kétkilós, nagy, kerek kenyerek. Semmi gond nem volt velük. Nem morzsálódtak, nem penészesedtek. A kovász természetes volt.