Duna Kör-séta: A kommunisták ma negyven éve vettek halálkanyart kimúlásuk célegyenese felé

Negyven évvel ezelőtt ezen a napon, 1986 február nyolcadikán, mindennapi útvonalam epicentrumában, a vízivárosi Batthyány téren jól meggumibotoztak sokunkat Kádár János rendőrei. Békés sétára indultunk (indultak a felnőttek, magam cidriző gyerekként bolyongtam velük) a Bős-Nagymarosra tervezett vízlépcső építése elleni tiltakozásként.

Másnap több aktányi napi operatív információs jelentés készült a belső ellenséges elemek tevékenységéről, és megregulázásukról. Előttünk volt még abban az évben a március 15—i lánchídi csata, amikor újra kiderült, hogy semmi sem igaz a békésnek hazudott terrorból, Csernobil, amikor ráeszmélhetünk: valóban csak egy ugrás a Sugár, és a forradalom harmincadik évfordulója.

Tanulmányi kirándulásként hirdette a sétát a Batthyány térről a Margitszigetre a Vargha János vezette Duna Kör, hiszen tüntetni nem volt szabad. (Sem arról írni a hivatalos sajtóban, hogy tüntetni nem szabad, abban az időben még ültettek le embereket vidéken egy-egy kocsmai „ruszkik haza!” bekiabálásért, izgatás büntette miatt, de lehetetlen átadni a egész iszonyatot a ma diktatúrázóknak, s csak azoktól fordul fel az ember gyomra, akik már akkor is éltek, és most úgy tesznek, mintha korlátozva lennének szabadságjogaikban.) Végül a Duna Kör – amely kitűnő alakjai: Vargha János, Sólyom László és mások mellett persze ugyanúgy meg volt szórva mindenféle ügynökökkel, mint akkoriban minden ellenzéki szerveződés – lefújta a sétát, mihelyst kiderült, hogy a BM nagy erőkkel szervezkedik, de mégiscsak megjelentünk vagy nyolcszázan.

Még két évet kellett várni és a rendszerváltás előtti három legnagyobb tüntetésre, amelyek egyike épp a vízlépcső ellenében zajlik majd. A biztos ökológiai katasztrófát okozó beruházást már ekkor is sokan nézték rossz szemmel, és a demokratikus ellenzék a Duna Körrel, népi írókkal karöltve aláírást gyűjtött, hogy társadalmi vitát kezdeményezzen. 1986 január elején  Csoóri Sándor, Kenedi János és Vargha János hitelesítette kézjegyével többek között azt a levelet, amelyet az Elnöki Tanácshoz címeztek és több mint kétezerötszázan adták hozzá a nevüket, követelve a nyilvános vitát a „Duna-Draculáról”. Ám vita helyett munkásőrök és rendőrök hada várta elképesztő tömegben a békés polgárokat a Batthyány téren és mihelyst mozgást érzékeltek, ütöttek, könnygázt fújtak, többeket előállítottak. Ahogy Kis János írta akkoriban a szamizdat Beszélőben: „Márpedig ami nem tilos, azt a Magyar Népköztársaságban szabad: legalábbis rendőröknek. Tudják ezt jól azok, akik eldöntötték, hogy a Duna Kör sétáját meg kell akadályozni. Nem bánták, hogy a karhatalom brutálisan lép föl. Üzentek. Azt üzenték: nem babra megy a játék.”

Ahogy Steyregg későbbi polgármestere elmesélte: miután a tányérsapkáján a vörös csillagot viselő rendőr a szemébe fújta a könnygázt, otthon első dolga volt, hogy bocsánatot kért apjától, aki rossz szemmel nézte baloldali orientációját. Osztrák barátaink részvétele persze okszerű volt: voltak ott szövetségesei az elvtársaknak is, Ausztria jelentős hitellel kívánta támogatni a vízlépcső megépítését. Ahogy a korabeli Die Presse írta: „Ausztria számára ez a terv számos előnnyel jár. A rosszul kihasznált építési ágazat munkához jut. Ezenkívül Ausztria a kilencvenes években megtakaríthat egy erőműépítést. Magyarország főleg télen és az átmeneti évszakokban szállít majd energiát Ausztriának.” A magyar táj rombolásában pedig volt már történelmi praxisuk nekik is.

Bár még két évvel később ’88-ban, az örökmécsesnél is megvertek sokakat, 1986-ban sem járt semmi retorzió azért, ha valaki nem adta a nevét az állampártnak vagy intézményeinek, miközben az veri a polgárait.

A vízlépcső építésének hagymázas tervét végül a rendszerváltás zárta le, bár még hét évet várni kellett, hogy a dunai mederpillért is elbontsák, és a tájrehabilitáció is megkezdődhessen. 1988 őszén jelent meg a Duna – Egy Antológia, amibe Konrád Györgytől Csurka Istvánon át Dobai Péterig, a gyönyörű kalligráfiával közölt Szőcs Géza-verstől Szilágyi Ákos sziporkázó rímekkel teli Duna verséig, Csoóri Sándortól Kukorellyig igen sokan írtak maradandó remekeket.

A bemutatóra a Liszt Ferenc téren került sor, az Írók Boltja előtt. A rendőrök még utoljára megpróbáltak piszkoskodni, apámat beültették a rendőrautóba, az én szorongásom pedig nem javult semmit,  pedig ez már a vígjátékba forduló végjátéka volt a kommunistáknak. Ahogy később Esterházy Péter megírta Szebeni Andrással közös könyvében: „Azt tudom, hogy a Petri Gyurit azonnal igazoltatták, vagyis hát a fia szólt, akkor még tényleg fiányi, tessék már jönni, baj van, a papát izélik a rendőrök. A rendőrök az általános politikai helyzetnek megfelelően tanácstalanok voltak, körbejártak a teret, nézelődtek, mintegy bekukucskáltak a színpadra, nem észrevéve, hogy ők maguk is szereplők. (…) majd a rendőrök sebtében-lobban bebújtak az autójukba, s indultak is volna, balszerencséjükre azonban (történelmi idők) pirosat kaptak, így lényegében csak gázt adtak, de a kuplungot fölengedni már nem volt ok. Az összegyűlt írók és olvasók tapsban törtek ki.” Mindazok, akik 1986-ban kiálltak a vízlépcső ellen a vásárcsarnok és a Duna között állva, karhatalmistákkal és rendőrökkel körülvéve, avagy azok, akik a Duna – Egy antológiába írtak, sokfélét gondoltak arról, hogy a szabadságban milyen az ideális közjó.

ahol a polgárok magunk dönthetnek az ország sorsáról, magyar szemmel, minden nagyhatalmi befolyástól és pusztító törekvéstől mentesen.

Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán