Az MCC-ben a diákok megvallották az Economistnak: Magyar Péternek drukkolnak – avagy nem

Talán így volt, és talán éppen akkor történt, amikor nekem egy londoni kávézóban megvallotta Orbán Anita, hogy sose gondolta volna, hogy egy nárcisztikus fajankóhoz csatlakozik a politikusi pálya reményében.

S persze, ha ezt mondták, nagyon helyes, hogy lelkesednek,

Ám ennél is érdekesebb a világ egyik legrangosabb lapjától, hogy két kemény csúsztatással is él.

Egyrészt azt írja, hogy a Fidesz által kialakított választási reform (kisebb Országgyűlés és a győzteskompenzáció elve) szisztematikusan a kormánypártnak kedvező helyzetet teremt – voltaképpen egy torzított választási rendszert.

Nem véletlenül szőtte sokáig azt a mesét a Tisza vezetője, hogy a Fidesz majd hozzányúl a választási rendszerhez. Nem tette, természetesen.

A másik brutális csúsztatás, miszerint a „Fidesz-barát” sajtó vádolná az egykori igazságügyi miniszter volt férjét családon belüli abúzussal.

Az is tanulságos, hogy miben látja a The Economist a legnagyobb ellenzéki párt elnökének karizmáját: „Jól öltözik, testére simuló fehér inget hord chino nadrággal, snájdig és fitt, míg a miniszterelnök már  őszül.”

A cikkből az is kiderül, hogy a jelenlegi kormányzó párt az „EU bábjának” kívánja beállítani a Tisza Pártot, de az emberek átlátnak a szitán (s nem a Tiszán), hiszen vezet a Tisza, és különben is – írja az Economist –, amióta a fellendülés elmaradt, elegük van a polgároknak a korrupcióból, amit addig elnéztek.

Izgalmas megállapítások ezek külön-külön is.

Először is: nehéz úgy tenni, mintha hamis tudatról árulkodna, ha valaki EU-konformnak tartja Magyar Pétert, amikor ugyanebben a cikkben arról olvashatunk, hogy ha a Tisza kerül hatalomra, akkor Magyarország megkapja a forrásokat. (Ezek azok a források, amelyek járnak hazánknak, és előbb-utóbb ki is fizetik őket, kétségtelen, hogy a jelenlegi kormány nem kíván engedni menekültügyi, gyermek- és rezsivédelmi politikájából, míg a Tisza erre nyitott, amit bizonyít az az állításuk, hogy rögvest jönne a pénz, ha hatalomra kerülnének.)

Kár, mert én rendszeresen olvasom a lap érdekes elemzéseit a kínai helyzetről, az indai–pakisztáni konfliktusról és egy csomó mindenről; nagyszerű cikkek, pechemre, ennek alapján fogalmam sincs a valóságalapjukról.

Ám az írásnak van egy kirívóan ellenszenves mondata, ami rosszabb, mint a sima drukkolás a chino nadrágjában fitt úrnak. A már idézett rész, miszerint amíg a magyaroknak jól ment a soruk, nem volt bajuk a korrupcióval.

Amióta az eszemet tudom, mindig mindenkit felháborított a korrupció. A baksist, a teljesítmény nélküli juttatásokat sose kedvelte senki. Annyi igaz csak az állításból, hogy 2024 óta a polgárok egy része elnézőbb: Magyar Péternek hívei nem vetik a szemére, hogy nem a teljesítményének, hanem házasságának és baráti kapcsolatainak köszönhette a jól fizető állásait, miként a Shell volt globális alelnökét is jól fogadta ugyanez a csoport, holott az olajvállalatnak számos, dollár tízmilliókat érintő korrupciós ügye volt a regnálása alatt – Nigériától Szingapúrig.

az e heti Economistból pedig pont annyit lehet megtudni a magyar helyzetről, amire egy lapoldalt szenteltek, mint amennyit a kedves olvasó a szváziföldi Dlamini-klánról tud.

Mindenesetre ha úgy adódna, hogy egyszer egy Tisza-szerű párt nyerne Magyarországon, mindenki átérezné P. J. O’Rourke bonmot-ját, amit a The Economistba írt egykor: „A kormány olyan, mint egy kiskamasz: ha pénzt adsz neki, elszórja, ha autót, összetöri, majd még több pénzt kér és új kocsit.”