Németország
21:002024. június 14.
Skócia
Magyarország
15:002024. június 15.
Svájc

„Bárkinek lett volna lehetősége rá, hogy filmet készítsen Petőfiről vagy Mátyás királyról. Nem tették. A Viszkis rablóról bezzeg igen” – Rákay Philip a Mandinernek

2024. március 14. 05:23

A magyar filmkészítők jelentős része tudatosan hősteleníti a történeteket, nem felemelni akarja a nézőt, hanem lelkileg a földbe döngölni – mondja Rákay Philip. A Most vagy soha! kreatív producerével a március 15-én debütáló Petőfi-film kapcsán a nagybetűs filmszakmáról, ideológiai nyomulásról és a valódi katarzisról beszélgettünk.

2024. március 14. 05:23
null
Sal Endre
Sal Endre

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

***

Nem is olyan régen azt nyilatkozta, az 1990 után készült magyar filmek 70 százaléka kuka. Nem mondom, jól megágyazott a Most vagy soha!-nak a nagybetűs filmszakmában, a szaktársak között…
Engem a nagybetűs közönség érdekel, nem az úgynevezett nagybetűs filmszakma, ezért aztán kicsit sem bánom, ha sokan magukra veszik ezt a mondatot. Azt vallom, hogy minden filmnek és műalkotásnak jókora közös metszete kell legyen a befogadóval, vagyis a közönséggel, elvégre minden normális alkotó neki akar átadni, üzenni valamit. Ne akarja, hogy előbújjon belőlem a végzett művészetfilozófus, film- és színházesztéta, de ha a rendszerváltás után készült magyar filmek tömegét nézzük, ez a metszet a legtöbb esetben alig létezik, ami engem nézőként is rettenetesen zavar. A ballib filmes alkotók sokszor pusztán a maguk örömére, egyfajta öngyógyító csoportterápiaként öntik a közönségre beteg lázálmaikat, s amikor ez a kivert kutyát sem érdekli, akkor persze jön a mantra, hogy az ő magasröptű művészetüket nem érti a plebs, s meg sem érdemli az ő nagyszerűségüket. Ez pont ugyanaz az attitűd, mint amikor a magyar politika baloldala négyévente meglepődik és megsértődik a Fidesz kétharmados választási győzelme láttán, s elkezdi tudatlan vidéki bunkónak titulálni a kormánypártok szavazótáborát. Véletlenül sem gondolkodik el azon, vajon miért nincs közös metszet az ő kibillent értékvilága és a választói többség ízlése között. A ballib értelmiség pedig úgy végzi el a gyászmunkát, hogy fennhangon, magának ácsolt erkölcsi piedesztálról hirdeti: ők a nagybetűs filmszakma, mi pedig a kurzusfilmesek, ők a független-objektív értelmiség, mi pedig a propagandisták, hiszen értelmiségi és művész csakis baloldali lehet. Persze, persze, lapozzunk! Mindez azért bicskanyitogató, mert a haladár értelmiség az 1947 után a kommunisták által mesterségesen, gyilkos eszközökkel kisajátított és elfoglalt, elbitorlott kultúra, média, művészvilág privilégiumát, örök bebetonozását tekinti a természetes, ab ovo állapotnak. S amikor szerinte felborul a „rend”, mert például jobboldali filmkészítők is labdába rúghatnak, akkor persze azonnal felcsendül a kánonban gyalázkodás.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Van, aki művészfilmet készít, más közönségfilmet…
Egy kisebb nézettségű film is hordozhat fontos, össztársadalmi szinten is érvényes missziót, és egy nézett közönségfilm is lehet csapnivalóan értéktelen. A probléma akkor van, amikor sem valódi, építő küldetése, sem nézettsége nincs egy filmnek. A magyar filmkészítők jelentős része sajnos tudatosan hősteleníti a történeteket. Nem felemelni szereti a nézőket, hanem lelkileg a földbe döngölni... 

Az ön által kárhoztatott filmesek milyen mozit készítettek volna Petőfiről?
Ez még gondolatkísérletnek is fájó lenne, amúgy eszükbe sem jutott, pedig bárkinek lett volna lehetősége az előző évtizedekben, hogy filmet készítsen Petőfiről, Mátyás királyról vagy gróf Bethlen Istvánról. Nem tették. A Viszkis rablóról bezzeg igen, mert kellenek a hősök, ugye… Egy-két szerencsésen hamvába holt próbálkozás akadt – gondoljunk csak a Szász János-féle Nándorfehérvár-projektre –, de hála Istennek ezekből a hungarofób, minősíthetetlenül bornírt ötletekből végül nem lett semmi.

A Kincsem például tetszett önnek? A közönség szerette.
Hozzáértő stáb készítette, ez vitathatatlan, de számomra hiányzott belőle az a fajta lélek, amivel egy történelmi témához szerintem nyúlni kell. De ha már a Kincsemet említi: folyamatosan azzal hergel a balos sajtó, hogy a Most vagy soha! a magyar film­történet legdrágább, legpazarlóbb produkciója, ami egyáltalán nem igaz. Reálértéken számítva ugyanis a 2015–2016-ban forgatott Kincsem a maga 3 milliárdos költségvetésével drágább volt, mint a Most vagy soha!, hiszen a filmes forgatási árak az elmúlt években több mint a duplájára emelkedtek. Arról már nem is beszélve, hogy a magyar államra a Kincsem forgatása után maximum a főhős kopott műbőr cilindere maradt, mi viszont felépítettünk és az államnak átadtunk egy többhektáros, évtize­dekre megépített díszletvárost Fóton – ami a 6 milliárdos költségvetés közel felét el is vitte –, és amelybe éppen most költözik be a Disney egy hatalmas produkcióval. Nem kevés bérleti díjért…

A Most vagy soha!-t március 14-étől vetítik a mozik. Mit fognak írni másnap az önnel nem szimpatizáló kritikusok?
Ákos egyik dalában ezt énekli: „Még megy az első rész, de a kritika már kész.” Hát, valahogy így. A saját negatív percepciójukat fogják kivetíteni a filmre, ami nem az alkotás valódi minőségéről, hanem rólam szól majd. Ha pedig hetek, hónapok múlva sikeres lesz a mozikban, akkor az a duma jön, hogy ennyi pénzből bárki meg tudta volna csinálni. Ez a szánalmasan ócska színjáték engem már régen nem érdekel. Egyben bízom, hogy a közönség szeretni fogja. Mi, akik megalkottuk, büszkék vagyunk a műre, mert erőn felül mindent elkövettünk azért, hogy élvezhető és egyben értékes történelmi kalandfilm legyen. Megkockáztatom, magyar filmbe talán soha senki nem fektetett ennyi energiát. És ez nem pusztán pénz, hanem emberi hozzáállás kérdése.

A katarzist haladárék ódivatúnak gondolják, mi viszont örök érvényűnek”

Én már láttam a filmet egy tesztvetítésen, s ez alapján gyanítom, Vasvári Pál karakterét cél­keresztbe állítják majd a kritikusok. Az őt alakító Fehér Tibor ragyogó, de Vasvárinak szinte csak a nőkön jár az esze… Ennél azért valóban sokrétűbb személyiség volt. 
Vasvári egy jóképű ifjú volt, aki még egy olyan világban élt, ahol egy férfi kedvesen csaphatta a szelet egy csinos nőnek, s emiatt nem horkant fel a haladárok kórusa.

Az ő karaktere történelmileg igazolható?
Tudjuk róla, hogy a legújabb divat szerint öltözött, és Pest egyik legjóképűbb férfija volt, akiért rajongtak a nők. Maga Teleki Blanka, a magyar nőnevelés úttörője is gyengéd érzelmeket táplált iránta, és az általa vezetett leányintézetben is csillogó tekintetek fogadták az ott tanító Vasvári Pált. Filmkészítőként le kell ütni egy ilyen labdát, akár úgy is, hogy bizonyos tulajdonságokat, stílusjegyeket – a történetmesélés érdekében – felnagyítunk. De csakis úgy, hogy közben mégis tiszteletben tartsuk a valódi történelmi karaktereinket, és ne bántó módon, az ő kontójukra viccelődjünk.

Fotó: Fórum Hungary

És a leszármazottak? Akikben úgy él a személye, hogy a hős, aki az életét áldozta a forradalomért?
Vasvári figurája is fejlődik a filmben. A sármos, viccelődő, a forradalom első óráiban inkább a hölgyekkel foglalkozó ifjú eljut oda, hogy nagy ívű beszédet mond a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, és nemcsak a nap egyik hőse, de nem sokkal később a szabadságharc egyik hősi halottja válik belőle. Vasvári filmbéli alakja – sármos humorával együtt is – megrendítő. A márciusi ifjak minden egyes karakterét hús-vér emberként, nem pedig márványba faragott történelmi alakként alkottuk meg, hiszen huszonévesen, ott, a Pilvaxban még nem voltak azok. Közel kell éreznünk őket magunkhoz, meg kell szeressük őket úgy, hogy mindeközben mégsem rángatjuk le őket a porba, éppen ellenkezőleg! Az általunk kitalált fiktív szálak is kizárólag a hő­seink törekvéseit és a téteket emelik. Így aztán még megrázóbb, amikor a film záró felirataiban felvillantjuk, hogy bizony többen közülük életüket adták a magyar szabadságért. Mi ez, ha nem katarzis? Amikor az egyetemen művészetfilozófiát hallgattam, már akkor magával ragadott Arisztotelész Poétika című műve, amelyben a szerző pontról pontra leírja, milyen a sikeres görög dráma felépítése, ha úgy tetszik, titka. Katarzis nélkül nincs dráma, és pont. Arisztotelész szerint ha mindaz, amit a színen látok, felkelti bennem a félelem és a részvét érzését, ha úgy érzem, ez akár az én történetem is lehetne, s megemeli a lelkemet, és ettől jobb emberré válok, az a katarzis. A katarzist haladárék ódivatúnak gondolják, mi viszont örök érvényűnek.

Bárkinek lett volna lehetősége, hogy filmet készítsen Petőfiről, Mátyás királyról vagy gróf Bethlen Istvánról. Nem tették. A Viszkis rablóról bezzeg igen”

Várhatóan azt is leírják majd a kritikusai, hogy Jókai Mór a filmben sokszor már-már gyávának tűnik, nem pedig megfontoltnak. 
Jókai óvatos, egyáltalán nem gyáva. Ésszel élt, Petőfi pedig szívvel. Ezt a kontrasztot is meg szerettük volna mutatni. A filmünkben is szerepel, hogy 1848 márciu­sában közösen béreltek lakást a Dohány utcában, nem sokkal később viszont kibékíthetetlenül összevesztek. Persze nem Jókai óvatossága miatt, hanem azért, mert a konok, sokszor összeférhetetlen Petőfi ellenezte, hogy barátja egy nála idősebb színésznőt, Laborfalvi Rózát vegye feleségül. Jó ideig nem is beszéltek egymással, aztán pár hónappal Petőfi eltűnése előtt, 1849 tavaszán egy pesti fogadáson találkoztak újra. Jókai szólásra emelkedett, s pohárköszöntőjét így fejezte be: „Éljenek azok, akik ezután fognak meghalni a hazáért! Éljenek örökké!” Petőfi odalépett hozzá, és annyit mondott: „Köszönöm, hogy énértem is ittál!” Soha többé nem találkoztak… Megrendítő jelenet, mindig elszorul a torkom, ha ennek a két zseninek a barátságára gondolok. Hasonlót érzek a Petőfit és Jókait alakító két fiatal színész, Berettyán Nándor és Koltai-Nagy Balázs hiteles alakítása kapcsán. Rengeteget dolgoztunk velük a szerepük felépítésén, és végül elhitték, hogy a kamerák előtt ők maguk Petőfi és Jókai. Nem játszottak, hanem ők voltak azok. Ennél több nem kell.

Fotó: Fórum Hungary

Volt olyan színész, akit ön fedezett fel a film számára?
A teljes kasztingfolyamatot Szente Vajk forgatókönyv­író- és kreatívproducer-társammal, valamint Lóth Balázs rendezővel vittük végig. Farkascht, vagyis Horváth Lajos Ottót például én javasoltam. Még évekkel korábban a Vitéz lélek című Tamási-darabban láttam őt a Nemzeti Színházban. Őserőt mutatott, lenyűgözött a játéka. Amikor a szereposztásnál Farkasch szóba került, azonnal beugrott ez az alakítás. Vajkkal és harmadik forgatókönyvíró-társunkkal, Kis-Szabó Márkkal amikor elkezdtük írni a történetet, erős víziónk volt arról, milyen filmet is szeretnénk. Majd bevontuk a munkába Lóth Balázst, a film rendezőjét, aki remek választásnak bizonyult. Mondhatni, szent őrülettel fogtunk munkához; életem egyik legnagyobb élménye, hogy mindez később a stábtagokra, de még a statisztákra is átragadt.

Remélem, a Most vagy soha! is generációs élménnyé válhat”

Olyan hangokat is hallottam már, hogy ezt a filmet nem is Lóth Balázs, hanem valójában Rákay Philip rendezte.
Ez nem igaz. Balázs nélkül nem tudott volna elkészülni ez a film. Továbbmegyek, ha a négyfős kreatív csapatunk bármely tagja kiesett volna, nem ilyen film születik. Mindannyian hozzátettünk valamit, amit a másik nem tudott volna egyedül, folyamatosan inspiráltuk egymást, így lett kerek egész. A Most vagy soha! – ilyen értelemben –egy amerikai típusú produceri film, amelyben az utolsó szó és a döntés joga kreatív producerként Vajké és az enyém volt. Meglátásom szerint ez egy jól működő, pezsgően kreatív konstelláció, amit itthon nem nagyon alkalmaz még a filmszakma.

Fotó: Fórum Hungary

Sokan visszautasították a szereplést az ön politikai hovatartozása miatt?
Megesett. Voltak olyan színészek, akik illettek volna a filmbe, hívtuk is őket próbafelvételre, de visszaüzentek, hogy csak nem képzeljük.

Miközben valódi háborúk dúlnak, egyre erősebbentombol a kultúrharc is”

Molnár Áront, ismertebb nevén NoÁrt is keresték?
Mondhatnám, hogy nem találtuk a telefonszámát, de nem ezért nem hívtuk. Kizárólag tiszta tekintetű, tehetséges fiatal színészekben gondolkodtunk. Így aztán nem volt vele közös metszet…

A film két szálon fut. Van egy kellő pátosszal átitatott történelmi szál és egy fikciós kaland­motívum. Az utóbbi támadható, de el tudja képzelni, hogy Petőfibe belerúgjanak a kritikusok?
Mindig elmondom, hogy ez csak egy kalandfilm, nem ebből kell történelem-kisdoktorit írni – dacára annak, hogy elképesztő történelmi mélyfúrásokat végeztünk a történet megírásakor, sok minden ott is lesz ezekből a vásznon, a párbeszédek utalásaiban, a korabeli épületekkel, boltfeliratokkal, az akkori Pest-Buda miliőjével vagy akár a Landerer-nyomda belsejével, amihez korabeli, eredeti nyomdagépeket is használtunk. A kritikusoknak és egyéb nyünnyögőknek persze mindig lesz mire hivatkozniuk, amikor támadni akarják a hazafias szellemiségű filmeket. Vegyük már észre, miközben valódi háborúk dúlnak, és mindenféle értelemben világok harca zajlik, egyre erősebben tombol a kultúrharc is. Mondhatni: veszélyesebb az USA-ból diktált, aberrált ideológiai nyomulás, mint a hidegháború évtizedeiben.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Mire gondol?
Már a hatvanas években is nyílt titok volt, hogy az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség egyfajta kulturális minisztériumként működik, civil szervezeteken, alapítványokon és persze a hollywoodi filmeken keresztül igyekeztek felépíteni a fejekben az amerikai álmot, indirekt módon globálisan utat nyitva a nagyhatalmi gazdasági-politikai-ideológiai terjeszkedésnek. Csak akkoriban még a férfias John Wayne adott arcot az USA-ból vezényelt „kultúraváltásnak”, ma pedig szőrös, rózsaszín parókás, miniszoknyás transzakármik. Ma a nyílt társadalom idiotizmusa és a beteg woke ideológia tombol mindenütt Nyugat-Európában. Sűrűn járok Londonba, érdekel ugyanis, hogyan állítják színpadra arrafelé a kultúrát. Nagy presztízsű prózai és zenés színházak híres darabjait nézem, sokszor világsztárokkal a főszerepben, és rendszeresen megdöbbenek. Folyamatosan az ember arcába tolják a woke ideológia szélsőségeit, szinte minden darabban kötelezően felbukkan a gender- és valamilyen lmbtq-szál, abszurdan nevetséges szituációkban is. Az országuk történelméről, nemzeti érzületről, a társadalmuk közös nevezőiről pedig már alig mernek beszélni.

Miért is?
Ha két-háromszáz évet visszamennek az időben, társadalmi méhkasba nyúlnak a gyarmatosítás okán, ami joggal sérti az ott élő – lassan többségi – társadalom érzékenységét. Így közös történelmi gyökérnek, kulturális közös nevezőnek marad az angol fociválogatott története, amely ma a West End egyik legsikeresebb darabja, Dear England címen fut. Aggasztó. De mondok mást. A lányom Európa egyik legrégebben alapított egyetemére jár. Középkori tanulmányokat folytat, egyebek mellett reneszánsz humanizmust tanul. Amikor felvették, kifejezetten örültünk a feleségemmel, mert azt hittük, a klasszikus műveltségről szóló szakra nem csempészik majd be a genderpropagandát és egyéb agresszív, szélsőliberális woke érzékenyítést. Tévedtünk. Szinte minden tantárgy tárgyalásakor oda nem illő, sokszor anakronisztikus kitérőket tesznek a tanárok, izzadva magyarázva arról, hogy már a reneszánsz idején is nyomasztó probléma volt a genderkérdés, vagy hogy Botticelli csoda szép nőideáljai mennyire károsan hatottak az adott kor nőinek feminista (!) törekvéseire, hiszen a nőt idealizált festményként, a kiváltságos fehér férfitársadalom játékszereként és kizárólag általuk beskatulyázott nemként ábrázolták. És mindeközben nem röhögik el magukat… Tudatos, világméretű szellemi átállítás, lefokozás zajlik, s ennek legfontosabb terepe, hogy beférkőznek az egyetemekre, a kultúra világába, a filmgyártásba és a színházakba is. Nehezen viselem, s minden erőmmel próbálok küzdeni ellene. A normalitást, az egyetemes értékeket kell megvédenünk egy torz, beteg világképpel szemben.

Amíg hozzá tudok tenni ahhoz, hogy a patrióta értékeket sikeresen megvédjük, ott leszek a bástyán”

A Most vagy soha! milyen elismerésre számíthat a szakmától?
Egy biztos, a nemzetközi filmes díjátadókon nem bennünket fognak ünnepelni. Túl sok hazaszeretet van ebben a filmben ahhoz, hogy a globalista fősodor jó szemmel nézze. 
Ez a film egyetlen – számomra a legfontosabb – helyről kaphatja a legnagyobb elismerést: a nézőtérről. Az, hogy néhány szélsőliberális filmzseni összehajol, és ideológiai alapon kitalálja, melyik a jó film, amúgy sem mérvadó. A néző viszont igen. Fiatalkoromban generációs élmény volt az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, A Tenkes kapitánya, az Abigél vagy épp a Fekete város. Igazodási pontok voltak ezek a művek, a kulturális, filmes szocializációnk alapjait jelentették. Azt remélem, hogy a Most vagy soha! is generációs élménnyé válhat. Kortalan mű, egy valódi családi, történelmi kalandfilm, tele humorral, izgalommal és torokszorító pillanattal. A tesztvetítéseken, ahol több korosztály is képviseltette magát, mindenkit megérintett.

Fotó: Fórum Hungary

Előfordulhat, hogy idővel Rákay Philipet nem láthatjuk a napi közélet színpadán, csak kultúrharcosként?
Ha tehetném, reggeltől estig a könyvtáramban ülnék, történelmi visszaemlékezéseket, elemző műveket olvasva, és azon gondolkoznék, melyik korszakból lehetne jó filmet készíteni. Az élet ennél persze bonyolultabb. A közéleti szerepvállalásomra, úgy tűnik, még szükség van, és amíg hozzá tudok tenni ahhoz, hogy a patrióta értékeket sikeresen megvédjük, ott leszek a bástyán. Persze addig sem állunk le: forgatókönyvíró-társaimmal jó ideje dolgozunk Mohács 1526-os történetén. Meglátjuk, lesz-e belőle film.

A kritikusoknak mindig lesz mire hivatkozniuk, amikor támadni akarják a hazafias szellemiségű filmeket”

Ha ma élne, többek szerint ön ellen harcolna Petőfi – ön szerint mit szólna a filmjükhöz?
Amiért ők küzdöttek és az életüket adták, ma is aktuális. Olyan országot akartak, amelyet nem kívülről irányítanak idegen helytartók idegen érdekektől vezérelve; szuverén, szabad közép-európai országot láttak maguk előtt magyar nyelvvel, kultúrával. Ha ma Petőfi visszanéz ránk, jó érzéssel tölti el, hogy van még Magyarország, létezik a nemzeti öntudat, él a nemzet. Ahogy ismerem őt, a filmünk is tetszene neki…

Fotó: Fórum Hungary

 

Összesen 566 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
gekk
2024. március 15. 14:11
Akrabu17 2024. március 15. 12:02 az összes ide kommentelő büdös kommunista megbaszhatja a kurva anyját. Szoponc, ne bántsd az ide firkáló ostoba orbitcsicskákat. Hiszen a fajtársaid.
ProletarFC
2024. március 15. 03:56 Szerkesztve
https://www.youtube.com/watch?v=HYE4XarWZMY https://www.youtube.com/watch?v=RB84ZXCVWLg https://youtu.be/_YmruWWKn0Y?si=aFIvP_kMgktlhd_u&t=181 A szovjet film az annyira elmaradott volt, mint az űrkutatás. Alant vmelyik barom lefikázta a Csapajevet, Alexndr Alov és Naumov filmjénél a Thyl Ulenspiegelnél nagyobb alkotást magyar alkotó a mai napig nem tett le az asztalra, a szovjet film az elmaradott, bruhaha :D a kapzsitalista burzsujszoponc NER agyhalottaknak biztos elmaradott volt.
Akitlosz
2024. március 15. 01:32
Bárkinek lett volna lehetősége rá, hogy filmet készítsen Petőfiről vagy Mátyás királyról, aki kapott volna erre hatmilliárd forintot. Nem kapott.
ProletarFC
2024. március 14. 21:46 Szerkesztve
Nézd egy magyarországi albinó vörösszemű aranyhörcsög rövid de heroikus hősi életéről is lehet izgalmas nemzeti filmet csinálni. Gyerekoromban súlyosan traumatizált, hogy az iskolában a fehér egereket a biológia teremben két gonosztevő kölyök átrakta a hörcsöghöz, a hörcsög mint egy gyilkos zsarnokgyik először jólláthatóan szagot fogott, majd kicsit imbolyogva kétlábra emelkedett és nekirontva - mint a porzó vérnyúl a Gyalog-galoppban -kettéharapta az egereket. Spriccelt a vér a terráriumban; na ilyenkor jöttek a szocializmusban azonnal azok a makarenkói maflások.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!