Nem Csurka világképe jelenti a veszélyt; a szélsőséget másutt kell keresni

Nyitókép: ATTILA KISBENEDEK / AFP

A HVG című újság egyik reklámfogása volt, hogy a megjelenés napjára a várost kiplakátolták az aktuális címlap kinagyított verziójával. Az 1998-as választások első fordulójában a MIÉP átlépte a bejutási küszöböt és parlamenti párt lett. Az említett balos hetilap borítóján Csurka István arca mellett csak annyi állt: 5,55%. Vélhetően azt sugallva, hogy hová jutott a világ. A gyakorlatban ez úgy nézett ki,

Én legalábbis így láttam…

A készítők nyilván másra céloztak ezzel, hiszen ő volt a mumus. Az ősgonosz, a sátán, a politikailag inkorrekt, akinek létezése és pláne támogatottsága a szörnyű vész előhírnöke.

Én akkor fiatal, kisgyermekes értelmiségiként megannyi hasonló élethelyzetű és hátterű ismerőssel és ismeretlennel a Hősök terei MIÉP-nagygyűlések rendszeres résztvevőjeként nem éreztem, hogy veszélyesek lennénk. (Később kiderült, hogy nem is vagyunk azok…) Ezzel szemben az vitt bennünket a tüntetésekre, hogy reális fenyegetését láttuk egyfajta bolsevik restaurációnak. Veszélyben éreztük az emlékezetpolitikában 1989 óta elért sikereket: az ’56-hoz vagy a Trianonhoz fűződő, kedvünk szerint megváltozott hivatalos viszonyt, a koronás címert, az egyházi iskolákat, a félelemmentes vallásgyakorlást és úgy általában a szabadság ígéretét.  Minket elsősorban ezek a dolgok érdekeltek.

A rendszerváltás idejének hiszterizált légkörében az antiszemitizmussal való riogatással egy – én akkor is így gondoltam, ma pedig már biztos vagyok benne – álproblémát állítottak a politikai diskurzusok középpontjába, megfojtva ezzel sok értelmes kísérletet, konszenzust, a vélemények gátak nélküli áramlásának lehetőségét. Magyarországon a zsidóság – hála Istennek – nem volt fizikai-egzisztenciális veszélyben az elmúlt 35 évben, és nem azért, mert „erőteljes fellépés” történt az antiszemitákkal szemben, hanem inkább annak ellenére.

Az apropót a lakiteleki Csurka-szobor avatása adta, amit megelőzött könyvkiadás, sőt konferencia is a néhai író-politikusról. Mindez egyfajta rehabilitációt jelent a hajdani megbélyegzésekkel szemben, távolról sem apoteózist, már csak azért sem, mert az emlékmű nem a Kossuth térre és pláne nem a Csurka térre került.

Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetője, még az említett cikk előtt írt a témában, azt emelve ki, hogy mára ez az egész voltaképpen érdektelenné vált.

„(…) nincs az ügynek sem politikai súlya, sem politikai tétje; nem lehetett a kortárs politikai diskurzusok, dichotómiák, szembenállások regisztereiben elhelyezni. (…) A politikai antiszemitizmus ügyének rendszerváltás utáni legkarakteresebb képviselőjének, szimbólumának rehabilitációjára tett kísérlet (…) egyenlő mértékű érdektelenséget vált ki zsidókból és nem zsidókból. Létrejött egy olyan társadalom-lélektani szimmetria, amelyben már nincs szükség érzékenységek versenyére.”

És valóban úgy tűnik, nem lett belőle komoly polémia. Magyar Péter egy-egy random szereplése termékenyebb visszhangot vet.

(Ahogyan egyébként Budaházyék kegyelméből sem csináltak a baloldalon ügyet, tudván, hogy elvesztenék a szimpátia-versenyt, míg az ismeretlen pedofilba belebuktatták a köztársasági elnököt.)

„Se nem jobb, se nem bal – keresztény és magyar”, fogalmazta meg író létére kicsit döccenősen, de tartalmilag pontosan Csurka a filozófiáját, megpróbálván kivonni a legfontosabb identitásképző elemeket a napi megosztó politikai csatározásokból.

Az ezt hitelteleníteni próbáló kísérletek, amelyek csurkistákról, orbánistákról beszélnek, lekezelő módon feltételezik, hogy itt egy vezért követnek valamiféle elbódított, elvtelen tömegek. Valójában azt követik, aki megfogalmazza az érzéseiket, értékeiket, és képviseli az érdekeiket. Ez a tömeg nem fideszes, miépes, csurkista vagy orbánista, hanem „keresztény és magyar”, akik egy bő ezeréves identitás kontinuitására építenek. Ezért Csurka „rehabilitációja” nem egy személy megdicsőülése, hanem annak felismerése, hogy – a politikai harcokban elkövetett tévedései és hibái ellenére –

És persze ne feledjük, hogy vannak olyan személyek, eszmék, amelyek teljesen vállalhatatlanok, és vannak, amelyek csak bizonyos szubkultúrák számára azok. A nemzeti emlékezet valamiképpen viszonyul ezekhez, s ez sokszor évtizedek vagy évszázadok alatt tisztul le. Az senki előtt sem kérdéses, hogy Batu kán vagy IV. Béla, esetleg Batthyány vagy Haynau, de itt-ott még dúlnak a szellemi harcok (legfrissebben lásd például a Horn Gyula vs. pesti srácok-affért).

Ma az egyénekre és közösségekre, a társadalmi békére nem Csurka világképe és harmincéves gondolatai jelentik a veszélyt; a szélsőséget másutt kell keresni. Nem feltétlenül azoknál, akiket annak neveznek.

Az idő sok mindent helyre tesz, de a lényeg az, hogy miből-kiből lesz identitásképző figura, és kikből nem. Ezt pedig az utókor dönti el, nem kis részben annak függvényében is, hogy kikből áll az utókor. Ez is a tétje ma Európában a demográfiai és migrációs kihívásoknak: kik fognak választani ötven-száz-kétszáz év múlva, hogy Haynau vagy Batthyány. (Vagy sokkal inkább Szulejmán vagy Zrínyi, illetve Adenauer vagy Merkel.)