A mélyállam partot váltott

Nyitókép: Képernyőmentés

„A kádári Magyarország, bármennyire különös is ilyet mondani, formálisan nemzetállam volt. Ha a kommunisták az internacionalizmusról papoltak is, pontosan tudták, hogy a nemzeti érzés mennyivel nagyobb erő, mint bármi más, amit ők ajánlani tudnak. A nemzeti túlélést persze a „konszolidáció” után azonnal a dolgozók magasabb életszínvonal iránti igényeként aposztrofálták, de a Trianon utáni nemzetállamot meg akarták őrizni maguknak, amelynek végül is ők, a helyi kommunisták voltak a »nemzeti« elitje. Kádárék ugyan eladták az országot a Szovjetuniónak, de legalább nem akartak csatlakozni hozzá. A keleti blokk Sztálin halála után pont egy olyan állami szerveződés felé konvergált nagyon lassan – a bolsevizmus kudarca okán –, mint amelyet most az Európai Unió a legprimitívebb birodalmi logika mentén felszámol. (...)

Nem rendszerváltás volt itt, hanem hálózatváltás: a kommunista mélyállam levált az oroszokról, és csatlakozott a később globalizációként leírt nyugati hálózatrendszerekhez. A nyugati hálózatok sokrétűbbek, ötletesebbek és még gátlástalanabbak, mint szovjet elődeik.

A szovjet ügynökök ugyanis mégiscsak szovjet módon feleltek azért, hogy a gyarmatokon stabilitás legyen, egy középszintű szovjet titkosszolga sohasem lehetett biztos abban (még a nyolcvanas években sem), hogy egy jól sikerült rablási műveletért, ami esetleg kiderül Budapesten, kitüntetést vagy golyót fog-e kapni, ha a főnökének a pozíciója éppen meggyengül Moszkvában. Talán itt az ideje, hogy kimondjuk: a nyugatiakat pont annyira nem érdekelte a mi jólétünk, mint a szovjet elődeiket. Egyik birodalom perifériájáról átkerültünk egy másikéra. És a nyugatiak máig mondják, hogy ha hagytátok, hogy kiraboljunk benneteket, akkor bizony az a ti hibátok.

Így a Kádár-rendszer alatt kialakult pénzszivattyúk tovább működhettek még vagy húsz évig (sokszor még kelet felé is), ezért járt Magyarország a legrosszabbul az 1990 utáni két évtizedben a régió nyugatiasabb országai közül. A nemzeti, sőt lokális érzést nélkülöző elitjeink hálózatai ugyanis a nemzeti vagyon teljes egészét átengedték egy teljesen vegyes, még orosz ágenseket is tartalmazó befektetői körnek, amelyek csatatérnek tekintették az országot,

ahol piacot vettek, nem pedig termelőegységeket. Itt játszott szerepet a nemzeti ideológia hiá­nya: az a közismert tétel, miszerint csak nálunk tudta teljesen elfoglalni az államot egy nemzeti érzés nélküli elit.

Gyurcsány Ferenc kezét a nyugati elitek azért engedték el, mert annyira botrányosan rosszul kormányzott, hogy egyszerűen már nem lehetett a szokásos mennyiségű pénzt kitalicskázni Magyarországról. (...)

Ha megnézzük az EU magállamainak elmúlt évtizedét, azt látjuk, hogy a politika teljes kiüresedésével párhuzamosan, technokratákként vagy a korábbi néppártok bürokrata vezetőiként a mélyállam ugyanúgy elfoglalta és megszállta a nemzetállamot, mint nálunk 2010-ig. A kormányzati kudarcok is pontosan annyira látványosak, mint nálunk voltak, ugyanolyan válságokhoz vezet a láthatatlanná tett és kiegyensúlyozhatatlan részérdekek káosza, amelyhez a társadalom szétverését brutálisan erőltető szélsőbaloldali woke-ideológia is társul.”