„A veszélyek korában élünk, a világ a szemünk előtt lép be egy teljesen új gazdasági és politikai korszakba. Egy olyan korszakba, ahol semmi nem (lesz) olyan, mint volt korábban. Európában (még) háború van, lassan egy évtizede élünk az illegális migráció nyomása alatt, az európai politikát gúzsba kötötte a politikai korrektség, a nemzetközi liberális mainstream pedig újabb elkeseredett támadást indított azért, hogy átléptesse az öreg kontinenst a posztnemzeti és posztkeresztény korszakba.
Az elmúlt években kevesen voltunk (sőt, leginkább egyedül) itt Európában, akik nyíltan fel mertük vállalni a küzdelmet. Kevesen voltunk (sőt, leginkább egyedül), akik felvállaltuk, hogy a nemzeti külpolitika három célja a szuverenitás megőrzése, a béke elősegítése és a gazdasági semlegesség fenntartása. Folyamatosan támadtak (támadnak) minket mindezért, vagyis mindenért. Országon kívülről és belülről egyaránt. Sokszor már az volt az érzésünk, hogy a liberális mainstreamnek semmi más dolga nincs, mint a magyar (kül)politikát ekézni nap mint nap.
Miért beszélünk a békéről, miért tartjuk fenn a kapcsolatot Oroszországgal, miért ösztönözzük a kínai vállalatokat magyarországi beruházásokra, miért vétózzuk meg az Izraelt kritizáló határozatokat, miért nem ítéljük el az arab országokat az emberi jogok érvényesülése ügyében, miért megyünk neki Brüsszelnek az illegális migráció miatt, miért találkozik a miniszterelnök az Egyesült Államok 45. elnökével?
A tények – ahogy az lenni szokott – nem igazán érdekelték (érdeklik) a notórius kérdésfeltevőket és károgókat. Mert nézzük csak! Nem érdekelte őket, hogy bebizonyosodott: az európai (és amerikai) háborús stratégia súlyos kudarcot vallott, nem érdekelte őket, hogy a fegyverszállítások nem az ukránok harctéri előretörését, hanem még sokkal több ember halálát okozták, hogy a szankciók nem működnek, hogy egyre nagyobb a pusztítás. Képtelenek voltak megérteni, hogy a kommunikációs csatornák bezárása a béke reményének totális feladását jelenti. Nem érdekelte őket, hogy nekünk még a legnehezebb időszakban sem voltak energiaellátási gondjaink és a rezsicsökkentést is meg tudtuk védeni. Nem érdekelte őket, hogy Magyarországon egymás miatt és egymás mellett épülnek fel a legmodernebb német és kínai gyárak, munkahelyek tízezreit teremtve és biztosítva a megélhetést magyarok százezreinek. Nem érdekelte őket, hogy a közel-keleti konfliktus során mindenkit haza tudtunk hozni Izraelből, három magyar túsz az első körben szabadult, a Gázában élő magyarok pedig szintén az elsők között hagyhatták el az övezet területét. Nem érdekelte őket, hogy mi meg tudtuk állítani agresszív, katonaviselt emberek sok százezres áradatát, megakadályoztuk, hogy nálunk is olyan jelenetek történjenek, mint Németország, Belgium vagy Svédország nagyvárosi „no-go” zónáiban. A különbség egyre szembeötlőbb: az izraeli futballválogatott Magyarországon játssza „hazai” meccseit, Hollandia legnagyobb városának utcáin pedig hajtóvadászat indult az izraeli futballszurkolók ellen. S a notórius károgók, kritizálók képéről nem sült le a bőr akkor sem, amikor megpróbálták démoni jelmezben láttatni azt az embert, aki az amerikai történelem legnagyobb visszatérését mutatta be.
Jogi, politikai, mediális és pénzügyi támadások széles eszköztárával akartak (és akarnak) minket belerángatni a háborúpárti, szuverenitást feladó, a migránsokat beengedő, az agresszív genderpropaganda előtt meghajoló politikai mainstreambe.