Már nem ciki bevallani, hogy nem szeretünk olvasni

Nyitóképünk illusztráció. Forrás: CAIA IMAGE / SCIENCE PHOTO LIBRARY / NEW / Science Photo Library via AFP

***

„Óvakodj az egykönyves embertől” – mondta állítólag a nyolcszáz éve született Aquinói Szent Tamás, és azóta is szeretik sokan ezzel leírni az úgymond félművelt embereket. De mi van azzal, aki egyetlen könyvet sem olvas el, nem hogy hetente, de évente sem? Hová lett az olvasás presztízse, ha mindenki a telefonját nyomkodja – s ha a képernyőn betűt fogyaszt valaki, olvasásnak számít-e az egyáltalán? Megannyi kérdés az olvasás világnapján, szeptember nyolcadikán, bár az UNESCO eredetileg az írástudatlanság felszámolását ünnepelte volna a nappal.

S most itt állunk a neoanalfabetizmus küszöbén. Eleve az olvasás szerepe teljességgel átalakult a világnap 1965-ös kinevezése óta.

Ezt támasztja alá Kiss-Kozma Georgina, az MCC Ifjúságkutató Intézetének kutatásvezetője, aki kérdésünkre rámutat: bár a nyomtatott könyveket olvasó emberek aránya a rendszerváltás óta folyamatosan csökken, akik mégis olvasnak, azok egyre intenzívebben teszik azt, olvasói klubokat, könyvmoly-csoportokat alakítva – hiszen bizonyos típusú könyvek presztízsértéke még mindig – vagy éppen újra – igen magas.

De hogy mekkora rendszeres könyvolvasók aránya itt Magyarországon? A válasz nem lesz megnyugtató: az NMHH oldalán olvasható egyik vizsgálat azok arányát, akik legalább hetente olvasnak, mindössze 15 százalékra teszi.

Ez a tavalyi számarány, a 2020-as még alacsonyabb, mindössze 13 százalék, talán a Covid-járvány hatása érezhető a későbbi magasabb számon. De ez a tendencián nem változtat. A teljes olvasói arány ekkor (2023-ban) mindössze 42 százalék volt. Mindenki más azt nyilatkozta: soha nem vesz a kezébe könyvet.

Mindezzel valamelyest összefüggésben van a Kiss-Kozma által említett nagymintás ifjúságkutatás adatai. Ebben trükkösen kérdeztek: nem arról faggatták a 15 és 29 év közötti fiatalokat, hogy milyen gyakran olvasnak, hanem hogy szabadidejükben mit csinálnak – a leggyakoribb időtöltések (család, barátok, képernyőnyesztetés tévétől az okostelefonig) mellett

Ugyanakkor nem igaz, hogy az idősebbek olvasnának valóban többet, teszi hozzá a kutatásvezető. Ugyanis mindkét magyar kutatás és a nemzetködi trendek is azt mutatják, hogy elsősorban a nők, 18-39 éves kor közöttiek, a diplomás vagy legalább középfokú végzettséggel bírók, illetve a fővárosiak olvasnak gyakrabban. A 2022-es Eurostat ugyanezt mutatja: a fiatalok és nők több könyvet lapoznak fel, mint az idősebbek és férfiak – ebben persze benne lehet az is, hogy az egyik legnépesebb olvasói csoport az otthon gyermeket nevelők, akik zömmel ugyebár ebbe a korosztályba esnek és nők. És ott van a másik nagy olvasói csoport: a 60 felettieké.

Apropó, ha már Eurostat: érdemes egy pillantást vetni rá, vajon hogy állunk mi, magyarok az olvasással a többi nemzethez hasonlítva?

Időközben ugyanis kijöttek a legfrissebb adatok. Eszerint kábé minden második európai (52,8 százalék) olvasott legalább egy (pontosabban: ötnél kevesebb) könyvet az elmúlt 12 hónapban.

• A magyar adat szinte tökéletesen hozza ezt az átlagot a maga 52,3 százalékával. Nálunk
• 29,9 százaléknyi válaszadó mondta, hogy ötnél kevesebb könyvet olvasott az elmúlt esztendőben,
• 12,2 százalék olvasott öt és kilenc darab közötti könyvet, míg 10,2 százalék tízet vagy annál is többet.

Ez a mintázat is belesimul az uniós átlagba, bár az alkalmi olvasókból több akad nálunk, mint másoknál.

Ha a régiót nézzük, egyébként, az öt könyvnél kevesebbet olvasók közül egyedül a csehek előznek; míg az 5-9 könyv között olvasók csoportjában az észtek, csehek, lettek, lengyelek és szlovének vannak előttünk, a 10 vagy több könyv esetében a litvánok csatlakoznak az előttünk lévőkhöz, s ha bárkit megnyugtat a tény, a szlovákokat és románokat minden kategóriában verjük.

Elméleti szakértők szerint, mondja el kérdésünkre Kiss-Kozma, a könyvnyomtatás elterjedése nélkül nem képzelhető el sem a tömegdemokráciák, sem akár a nemzetek, sem a népoktatás elterjedése és az analfabetizmus felszámolása. Mindezzel pedig szoros kapcsolatban áll a könyvipar felfutása is – teszi hozzá.

Érdekes adalék mindehhez egy összetettebb felmérés az Oeconomus tollából: eszerint 2017 óta folyamatosan nőtt a kiadott könyvek száma, a 12 ezer körüliről 2022-re csaknem 18 ezerre.

Mindez persze a példányszámokkal nem feltétlenül áll összefüggésben, így ennél messzemenőbb következtetést nem feltétlenül érdemes levonni belőlük (plusz a számokban benne lehetnek az olcsóbb kiadású, bár még mindig döcögő eladási számokkal bíró e-könyvek is).

 teszi hozzá a kutatásvezető. Ezt az is mutatja, hogy míg 2020-ig általában azt mondták az emberek, amikor a nem-olvasásuk miértjéről kérdezték őket, hogy nincs idejük. Azóta viszont ugrásszerűen megnőtt azok száma akik kerek-perec kimondják: azért nem olvasnak, mert nem szeretnek olvasni.

S ezzel együtt azoknak, akik a digitális korban szocializálódtak, átalakult az olvasási mechanizmusuk is. „A korábbi lineáris olvasásmód egy pásztázó-válogató módra váltott” – fogalmaz Kiss-Kozma. Ha nincs meg az érdeklődésünket felkeltő kulcsszó, megyünk tovább, és ezt ma már az offline olvasási szokásokban is tetten érhetjük.

Vagyis, ahogy Aczél Petra rámutatott, a gazda helyett a vadász logikája érvényesül.

a lineáris, bevonódó, elmélyült olvasás tanult folyamat, ám kiveszőben van. A Díványnak nyilatkozó Törőcsik Mária is ezt emelte ki, mondván az elgondolkodtató, elmélyülést igénylő, komplex szövegek mellőzése, a hírportálok leegyszerűsített, sokszor felszínes megfogalmazása és az egyre többször infografikákkal illusztrált tartalmak miatt szűkült a szókincsünk, a kifejezőképességünk, nehézséget okoz az értő szövegolvasás, nem beszélve arról, hogy a kicsontozott írások egyáltalán nem ösztönöznek kreativitásra, belső képalkotásra.

Ráadásul elvész a közös tudás, a közös kulturális referenciapontok halmaza – teszi hozzá a kutatásvezető – hiszen korábban, még ha utáltunk is egy-egy kötelező olvasmányt, megvolt a közös ismeret általa. A ma már egyre inkább mozaikszerűvé váló kultúrafogyasztással nemcsak a kulturális kánon hiányáról, hanem egyfajta kulturális minimum létrejöttéről sem beszélhetünk. Ami pedig a nyelvi elszegényedést illeti, Kiss-Kozma a saját kutatásukat idézve elmondta, hogy