Régen legalább mentegetőztek az emberek, ma már büszkén vallják: nem szeretnek olvasni. De kik olvasnak a legtöbbet? Mennyit olvasunk mondjuk a románokhoz képest? Utánajártunk az olvasás világnapján!
Nyitóképünk illusztráció. Forrás: CAIA IMAGE / SCIENCE PHOTO LIBRARY / NEW / Science Photo Library via AFP
***
„Óvakodj az egykönyves embertől” – mondta állítólag a nyolcszáz éve született Aquinói Szent Tamás, és azóta is szeretik sokan ezzel leírni az úgymond félművelt embereket. De mi van azzal, aki egyetlen könyvet sem olvas el, nem hogy hetente, de évente sem? Hová lett az olvasás presztízse, ha mindenki a telefonját nyomkodja – s ha a képernyőn betűt fogyaszt valaki, olvasásnak számít-e az egyáltalán? Megannyi kérdés az olvasás világnapján, szeptember nyolcadikán, bár az UNESCO eredetileg az írástudatlanság felszámolását ünnepelte volna a nappal.
S most itt állunk a neoanalfabetizmus küszöbén. Eleve az olvasás szerepe teljességgel átalakult a világnap 1965-ös kinevezése óta.
A ponyvairodalom fogyasztását jelentős részben kiváltotta az elektronikus média, az online bulvár majd a közösségi média szennye. A közvetlen és gyors információhoz jutás iránti igény nyomán nem hogy szakkönyveket, de sokszor szimpla használati utasításokat sem olvasunk, elvégre egy videón jobban nyomon lehet követni egy szalagcsiszoló helyes működtetését, mint akármilyen (és akárhogyan lefordított) leírásból.
Valószínűleg a szépirodalom (és a szépnek gondolt lektűr) tudta csak megtartani valamiképpen a helyét.
Ezt támasztja alá Kiss-Kozma Georgina, az MCC Ifjúságkutató Intézetének kutatásvezetője, aki kérdésünkre rámutat: bár a nyomtatott könyveket olvasó emberek aránya a rendszerváltás óta folyamatosan csökken, akik mégis olvasnak, azok egyre intenzívebben teszik azt, olvasói klubokat, könyvmoly-csoportokat alakítva – hiszen bizonyos típusú könyvek presztízsértéke még mindig – vagy éppen újra – igen magas.
De hogy mekkora rendszeres könyvolvasók aránya itt Magyarországon? A válasz nem lesz megnyugtató: az NMHH oldalán olvasható egyik vizsgálat azok arányát, akik legalább hetente olvasnak, mindössze 15 százalékra teszi.
Ez a tavalyi számarány, a 2020-as még alacsonyabb, mindössze 13 százalék, talán a Covid-járvány hatása érezhető a későbbi magasabb számon. De ez a tendencián nem változtat. A teljes olvasói arány ekkor (2023-ban) mindössze 42 százalék volt. Mindenki más azt nyilatkozta: soha nem vesz a kezébe könyvet.
Mindezzel valamelyest összefüggésben van a Kiss-Kozma által említett nagymintás ifjúságkutatás adatai. Ebben trükkösen kérdeztek: nem arról faggatták a 15 és 29 év közötti fiatalokat, hogy milyen gyakran olvasnak, hanem hogy szabadidejükben mit csinálnak – a leggyakoribb időtöltések (család, barátok, képernyőnyesztetés tévétől az okostelefonig) mellett
a könyvet alig 12-16 százalékuk jelölte meg.
Ugyanakkor nem igaz, hogy az idősebbek olvasnának valóban többet, teszi hozzá a kutatásvezető. Ugyanis mindkét magyar kutatás és a nemzetködi trendek is azt mutatják, hogy elsősorban a nők, 18-39 éves kor közöttiek, a diplomás vagy legalább középfokú végzettséggel bírók, illetve a fővárosiak olvasnak gyakrabban. A 2022-es Eurostat ugyanezt mutatja: a fiatalok és nők több könyvet lapoznak fel, mint az idősebbek és férfiak – ebben persze benne lehet az is, hogy az egyik legnépesebb olvasói csoport az otthon gyermeket nevelők, akik zömmel ugyebár ebbe a korosztályba esnek és nők. És ott van a másik nagy olvasói csoport: a 60 felettieké.
Mindenesetre, mutat rá Kiss-Kozma, bár minden társadalmi csoportban csökken az olvasási kedv – 2016-ban átlagosan 14 könyvet olvastak évente a magyarok, 2019-ben már csak 11,8-at – s ezen csak keveset javított a Covid miatti kényszerű begubózás –, de ez esetben nem igaz a sztereotípia, ami úgy kezdődik, hogy „bezzeg a mai fiatalok”.
Apropó, ha már Eurostat: érdemes egy pillantást vetni rá, vajon hogy állunk mi, magyarok az olvasással a többi nemzethez hasonlítva?
Időközben ugyanis kijöttek a legfrissebb adatok. Eszerint kábé minden második európai (52,8 százalék) olvasott legalább egy (pontosabban: ötnél kevesebb) könyvet az elmúlt 12 hónapban.
Ez a mintázat is belesimul az uniós átlagba, bár az alkalmi olvasókból több akad nálunk, mint másoknál.
Ha a régiót nézzük, egyébként, az öt könyvnél kevesebbet olvasók közül egyedül a csehek előznek; míg az 5-9 könyv között olvasók csoportjában az észtek, csehek, lettek, lengyelek és szlovének vannak előttünk, a 10 vagy több könyv esetében a litvánok csatlakoznak az előttünk lévőkhöz, s ha bárkit megnyugtat a tény, a szlovákokat és románokat minden kategóriában verjük.
Elméleti szakértők szerint, mondja el kérdésünkre Kiss-Kozma, a könyvnyomtatás elterjedése nélkül nem képzelhető el sem a tömegdemokráciák, sem akár a nemzetek, sem a népoktatás elterjedése és az analfabetizmus felszámolása. Mindezzel pedig szoros kapcsolatban áll a könyvipar felfutása is – teszi hozzá.
Érdekes adalék mindehhez egy összetettebb felmérés az Oeconomus tollából: eszerint 2017 óta folyamatosan nőtt a kiadott könyvek száma, a 12 ezer körüliről 2022-re csaknem 18 ezerre.
Mindez persze a példányszámokkal nem feltétlenül áll összefüggésben, így ennél messzemenőbb következtetést nem feltétlenül érdemes levonni belőlük (plusz a számokban benne lehetnek az olcsóbb kiadású, bár még mindig döcögő eladási számokkal bíró e-könyvek is).
Az olvasás elitjellege, nimbusza, ami sokáig érezhető volt, olvadozni kezdett,
teszi hozzá a kutatásvezető. Ezt az is mutatja, hogy míg 2020-ig általában azt mondták az emberek, amikor a nem-olvasásuk miértjéről kérdezték őket, hogy nincs idejük. Azóta viszont ugrásszerűen megnőtt azok száma akik kerek-perec kimondják: azért nem olvasnak, mert nem szeretnek olvasni.
„Korábban a tájékozott ember elképzelhetetlen volt könyvek nélkül, az ilyenre mondták régen, hogy olvasott” – tolmácsolja a helyzetet a kutatásvezető. Mindehhez dukált némi tekintély is, ilyenjük volt például a tanároknak vagy az újságíróknak; ma a szerepük és az emberek információforrásai is átalakultak, és ez a tekintély szertefoszlott – mutat rá Kiss-Kozma.
S ezzel együtt azoknak, akik a digitális korban szocializálódtak, átalakult az olvasási mechanizmusuk is. „A korábbi lineáris olvasásmód egy pásztázó-válogató módra váltott” – fogalmaz Kiss-Kozma. Ha nincs meg az érdeklődésünket felkeltő kulcsszó, megyünk tovább, és ezt ma már az offline olvasási szokásokban is tetten érhetjük.
Vagyis, ahogy Aczél Petra rámutatott, a gazda helyett a vadász logikája érvényesül.
Mindez pedig, véli Kiss-Kozma, megváltoztatja az emberi agy működését, hiszen az emberi agy „nem olvasásra van kitalálva”,
a lineáris, bevonódó, elmélyült olvasás tanult folyamat, ám kiveszőben van. A Díványnak nyilatkozó Törőcsik Mária is ezt emelte ki, mondván az elgondolkodtató, elmélyülést igénylő, komplex szövegek mellőzése, a hírportálok leegyszerűsített, sokszor felszínes megfogalmazása és az egyre többször infografikákkal illusztrált tartalmak miatt szűkült a szókincsünk, a kifejezőképességünk, nehézséget okoz az értő szövegolvasás, nem beszélve arról, hogy a kicsontozott írások egyáltalán nem ösztönöznek kreativitásra, belső képalkotásra.
Ráadásul elvész a közös tudás, a közös kulturális referenciapontok halmaza – teszi hozzá a kutatásvezető – hiszen korábban, még ha utáltunk is egy-egy kötelező olvasmányt, megvolt a közös ismeret általa. A ma már egyre inkább mozaikszerűvé váló kultúrafogyasztással nemcsak a kulturális kánon hiányáról, hanem egyfajta kulturális minimum létrejöttéről sem beszélhetünk. Ami pedig a nyelvi elszegényedést illeti, Kiss-Kozma a saját kutatásukat idézve elmondta, hogy
a fiatalok egy jelentős része szerint a hangulatjelek használatával könnyebb kifejezni a gondolataikat, továbbá a szavaknál jobban ki tudják fejezni az érzelmeiket is.
Nagy Feró a győri Mathias Corvinus Collegium vendégeként beszélt a magyar rock múltjáról és jelenéről, nem kímélve a mai zeneipar ismert szereplőit sem.
Zürichi kerekasztal-beszélgetés az európai demokráciáról, értelmes politikai vitákról és persze Magyarországról.
A Nyugat soha nem érzékelte, hogy a saját kultúrája veszélyben lenne, ellentétben velünk – mondta Tuzson Bence igazságügyi miniszter az MCC Hunyadi Szalon rendezvényén.
Két nő, két külön világ. Az egyik a gyökerekből indult, hogy új értelmet adjon a hagyománynak. A másik a bizonytalanságból, hogy megtalálja önmagát. Különböző utak, mégis összeköti őket valami.
Stratégiai együttműködés jött létre a Belügyminisztérium és az MCC között a közneveléshez kapcsolódó kutatások, valamint a tehetséggondozás erősítése érdekében.
„Micsoda felfedezés!” – szúrt oda a miniszterelnök politikai igazgatója.
Hamarosan erősödhet a visegrádi országok befolyása Brüsszelben.
Nem izgult, pedig magyar történelmet írt Amerikában.
