Jaj, Magyarország „hivatalosan is az EU legszegényebb országa lett” – már megint!

(Nyitókép: AFP / Kisbenedek Attila)

 Vannak statisztikai mutatók, amelyek különösen alkalmasak az aktuális helyzet megvilágítására: ilyen az úgynevezett „egy főre jutó tényleges egyéni fogyasztás” is. Félévente-negyedévente izgatottan várjuk, hogyan is állunk, történt-e előrelépés: megcsillan-e a szabad szemmel is látható ellenzéki pártokban valami innovatív gondolat, akad-e közöttük, aki kihasználja az alkalmat egy-egy lényeglátó javaslat megfogalmazására, amelynek hallatán

vagy maradunk az üres, de legalább buta lózungoknál.

Nos, a „hivatalosan is az EU legszegényebb országa lettünk” tartalmú reakciók és a német közszolgálati tévében is terjesztett slim fit verzióik alapján ezúttal is elszontyolodva állapíthatjuk meg: minden maradt a régiben. Miközben az EU környezetvédelmi ügynöksége határozottan rámutat, hogy „Európa fogyasztási mintázatai fenntarthatatlanok”, aminek egyik fő oka „a fogyasztási kiadások szintje”,

E megközelítésmód szerint aki a saját bokráról szedi a málnát, az komplett lúzer, míg aki a boltban veszi műanyag dobozkában, kilóját nyolcezerért, az máris európaibb színvonalon él.

Az persze tény, hogy a nemzetgazdaságnak nagyon nem árt(ana) a drága málnából származó áfabevétel, sem a vonatkozó ellátási láncok olajozott pörgése; csakhogy az is gyanítható, hogy nem sok mindenkinek jön meg a kedve a nagyobb termelékenységhez és a bizakodóbb költekezéshez attól, ha minden egyes Eurostat-adatközlés után

Könnyen belátható tehát, hogy a dolgot akár árnyalni is lehetne. Egyszer például érkezhetne egy ellenzéki politikus, aki veszi a fáradságot és figyelmesebben átbogarássza az Eurostat vonatkozó táblázatát, amelyben pontosan le van bontva, hogyan is áll össze ez a relatíve alacsony magyar fogyasztás – még az is lehet, hogy hasznos meglátásokhoz vezetnének el az adatok.

Akad például olyan tétel, amely mintaszerűen felfelé húzza az összeredményt, hiszen ott az egy főre jutó magyar fogyasztás az uniós átlag 127 százaléka. 

igaz, Bulgáriának már itt is csak a hátát nézzük, miután ők határozottan előretörtek és már 153 százalékon hasítanak.

Ez a bizonyos kategória pedig nem más, mint a „dohány” – azok a politikusok, akik szívükön viselik a magyarok egészségi állapotát, ezen a ponton máris elgondolkodhatnának azon, hogy a mennyiségre vagy elsősorban a minőségre lenne-e érdemes gyúrni fogyasztásilag.

míg halra kirívóan keveset, mindössze az átlag 15 százalékát (a tengermentesség nem kifogás, hiszen Szlovákiában fejenként másfélszer több kiló fogy). Tisztán pénzkérdés lenne ez? Aligha; az „étterem és szálloda” kategóriában például simán hozza Magyarország az uniós átlagfogyasztás 75 százalékát (Szlovákiára 52, Romániára 36 százalékot ír az Eurostat) –

Így üdítő újítás lenne, ha a szegénység miatti sopánkodás, illetve a műhús melletti korteskedés helyett az ellenzék részéről is eszébe jutna valakinek, hogy (az omega-3 zsírsavakra is tekintettel) a halfogyasztás terén próbáljon további előrelépést elérni és keresletet gerjeszteni. Hogy emberek, egy pisztrángos ebédet összedobni tíz-tizenöt perc, ennyi idő alatt a mekibe nem ugrotok le hambiért.

(Ahogyan a zöldség- és gyümölcsbevitel fokozásából se – még a ténylegesen jóval szegényebb albánok is négy kört vernek e téren a leghátul kullogó magyarokra. Ha csak minden tizedik, platóról elhangzó „második legszegényebb ország” után készülne egy brokkolis szelfi, már beljebb lennénk.)

Kitűnik továbbá a számokból, hogy kommunikációra a magyarok az uniós átlag felét költik, míg a románok a 156 százalékát, a bolgárok pedig 109 százalékot. Egyidejűleg

Ha a magyarok csóróságból telefonálnak és sürgönyöznek harmadannyit, mint a románok, akkor hogy lehet, hogy egyidejűleg többet szánnak művelődésre, megelőzve például a lengyeleket és a portugálokat is? És ha – miként a dobrevi történetírás állítja – Gyurcsány idején jobb volt, vajon miért írja azt az EU statisztikai hivatala, hogy

Mindenesetre, ha már a DK politikusának kedve szottyant mély sebeket feltépdesni, és ha már perdöntőnek tekintünk egy olyan statisztikát, amely alapján a románok életszínvonala ma meghaladja a szlovénekét, rögzítsük, hogy összességében 2002-ben a románok egy főre jutó tényleges egyéni fogyasztása az uniós átlag 34 százaléka volt, míg 2010-ben már 56 százalék. Bulgária 35-ről 46 százalékra szépített, míg Magyarország ugyanezen időszak alatt 61-ről egészen pontosan 63 százalékra zárkózott fel, úgy, hogy

Tényleg eszembe nem jutott volna felhozni, rég volt már, gyurcsányozzon a 444, de mit tehet az ember, ha felpiszkálják a benne szunnyadó tényellenőrt.

Szembetűnő továbbá, hogy lakhatásra és rezsire 2023-ban ugyanúgy a mindenkori uniós átlag 74 százalékát fordították a magyarok, mint 2003-ban. Bezzeg a románok a 2022-es 74-ről tavaly egyből 83 százalékra ugrottak vásárlóerő-paritáson – azok a pártok, akik most a szegénység miatt lamentálnak, vajon ebben a kategóriában is ragaszkodnának ahhoz, hogy feljebb lépjünk?

Ez az egy főre jutó alacsonyabb szintű víz-, áram- és gázfogyasztás ráadásul úgy jön össze, hogy míg Romániában állítólag tízből négy ember él túlzsúfolt háztartásban, Magyarországon 1,6 (Bulgáriában ez az arány 3,5, Ausztriában 1,5) – amiből egy körültekintő politikus levonhatná azt a következtetést, hogy a fogyasztási adatok mellett (némi rendszerszemlélettel) érdemes vetni egy pillantást a háztartások bruttó beruházási rátájára is. Hogy áll a helyzet Magyarországon.

Értsd: házat épít drága pénzért, plusz szobát alakít ki, netán napelemmel pakoltatja tele a tetőt.

És csakugyan: a gyatra fogyasztási adatok közepette a magyar háztartások beruházási rátája megközelíti az uniós átlagot, Ausztria és Belgium közé ékelődik a rangsorban – Bulgáriáról és Romániáról az Eurostatnak egyáltalán nincsenek erre vonatkozó számai. Ahogy a háztartásaik megtakarítási rátájáról sincsenek; abban a rangsorban

míg a görög háztartások a jobb években szimplán utolsók, többnyire azonban még mínuszban is vannak. Adósodnak elfele.

De ugye, hogy rém kínos lenne, ha valamely vezető politikus e két helyezés alapján képes lenne teljes határozottsággal kijelenteni, hogy lám, gyakorlatilag utolértük Ausztriát. Pláne milyen kínos lenne, ha aztán ezt negyedévente-félévente diadalittasan ismételgetné, rá se hederítve a gyengébb fogyasztási adatokra. 

***