Hát tényleg ez a legszomorúbb az egészben! Amikor az áldozat megköveti az »elkövetőt«. Sőt magát hibáztatja. Klasszikus dinamika. Mindenki jól ismeri, aki áldozatvédelemmel foglalkozik. És persze mit is jelentene egy szimpla színész szava az épp szeplőtelenre dicsőült és fényes glóriában úszó, pótolhatatlan, egyedi és rendkívüli színházigazgató és rendezőóriás Vidnyánszky Attila szavával szemben? Ez olyan mérvű hatalmi aszimmetria, aminek a hatására az áldozat inkább elhallgat, sőt még a felelősséget is magára veszi.
Mi a tanulság mindebből? Hát az, hogy az igazság soha nem relatív! S nem attól függ, hogy hányan kiabálják az ellenkezőjét, s hogy ők milyen hatalommal bírnak vagy milyen nimbusszal veszik körül azt a személyt, akinek felelnie kellene azért, hogy ilyesmi soha senkivel ne történhessen meg. És aki kizárólag akkor tudná megőrizni a becsületét, ha nem csupán megjátszaná, hanem ténylegesen felvállalná a felelősséget. Sajnos azonban Magyarország egy olyan következmények nélküli országgá alakult az elmúlt 14 esztendő folyamán, ahol a mindenfajta felelősség alól való ügyeskedő kibújás az erény és a felelősséget felvállaló tisztesség a lúzerség. S éppen ezért, ha egyszer lesz is rendszerváltás, a legfőbb munka majd az lesz, hogy ezeket az erkölcsi alapokat újra lefektesse a magyar társadalom és az ilyen ügyek kapcsán még akkor is önmagától helyes ítéletet alkosson, ha a manipuláció ezer csatornán keresztül és egy Cipollaként végtelenül tehetséges porondmester vezényletével zajlik.”
***