Vesszük a kalapunkat; ez már a második!

„Az elmúlt hét-nyolc év (és különösen a Rossi-korszak) sikereinek és a csapatot övező túláradó szeretetnek és vitathatatlan népszerűségnek a tükrében különösen érdekes, hogyan lettek közellenségből bálványokká a focisták. És itt az eredmények önmagukban nem is nyújtanak elegendő magyarázatot, hiszen láttuk, hogy negyven-ötven évvel ezelőtt ennél komolyabb sikerek sem generáltak akkora rajongást, mint amit most tapasztalhatunk.

Érdekes hozadéka, és a siker sajátságos értékmérője az is, ahogyan korábbi kívülállók válnak bennfentesekké, és családanyák beszélgetnek egymás között szakértően, hányadik kalapba is kerülünk a sorsoláskor. Ez ugyanis megint egy viszonylag objektív, de legalábbis matematikai besorolás. Egy csapatot, egy nemzetet helyeznek hivatalosan magasabb polcra. Már nem az utolsók, a leggyengébbek vagy a lesajnáltak közé tartozunk, hanem – az elsőről ugyan lecsúszva – a második kalapba kerültünk. Legalábbis magyarul így mondjuk, mifelénk ugyanis a neveket a sorsoláskor kalapból húzták, gondoljunk csak a Pál utcai fiúkra, amikor Barabás és Kolnay ölre mennek, kié a tisztább kalap, hogy a szavazócédulákat összegyűjthessék benne. (Ha jól emlékszem, végül persze a gigerli Csele fejfedője lesz a befutó.) Angolul egyébként pot, tehát edény (fazék?) – ők ilyesmiből húztak –, olaszul viszont fascia vagyis sáv, ami a besorolásra utal, nem pedig arra, miből szedik elő a papirosokat.

Nagy igazsága ennek a kalap-rendszernek, hogy a pillanatnyi erőt veszi figyelembe, nem valami régen szerzett jogokat vagy katonai-politikai súlyt. Lehet javítani, visszaesni, a már-már öröknek hitt lesajnáltak, vesztesek, »futottak még« kategóriából felküzdöttük magunkat tehetséggel, akarattal, szerencsével. Példát mutat az élet nagy játékának, a történelemnek, ahol sokáig első kalaposok voltunk, majd egyre hátrébb csúsztunk; mostanra azonban ott is visszaküszködtük magunkat a második kalap környékére.

Ugyancsak érdekes sajátossága a sorsolásnak, hogy akikkel közös kalapba kerültünk (tehát hasonló erőt képviselünk, egyfajta sorsközösségként), éppen azok nem lehetnek az ellenfeleink, mert csak felülről és alulról érkezhetnek a vetélytársak. Így például a románokkal a csoportküzdelmek során biztosan nem mérkőzünk meg, ki-ki döntse el, jó-e ez vagy sem. (Amekkora örömet és elégtételt szerezhetne egy győzelem, éppen annyira letaglózó, bosszantó és megalázó volna tőlük kikapni.)

A legpikánsabb ellenfelek a szövetségi kapitányunk miatt kétségtelenül az olaszok lennének. Rossi ugyan azt nyilatkozta, azért szeretné megúszni Itáliát, mert legutóbb kétszer is kikaptunk tőlük, de én inkább azt gondolom, furcsa lélekhasadás volna neki, hogy adott pillanatban a munkaadója vagy a hazája mellé álljon. És bár közöttünk (és itt nem a focira gondolok) vannak olyanok, akik simán a hazájuk vesztén dolgoznak, ha azok, akik a pénzüket folyósítják ezt várják el tőlük, Rossinak nagyon nem kívánom, hogy választania kelljen.

Vagy csak majd a döntőben.”

***

***

Nyitókép: GEORGI PALEYKOV / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP