Remélem, hogy Vidnyánszky Attila végül folytatja majd a munkát a Nemzeti élén! – Demeter Szilárd a Mandinernek

2023. november 26. 06:37

Vidnyánszky régi harcostársa, természetes volt, hogy kiáll mellette, ahogyan L. Simon László mellett is. A PIM főigazgatóját kultúrharcról, fóliázásról, közelebbi és távolabbi tervekről is kérdeztük, és arról, miért jó, ha az embernek saját traktora van.

2023. november 26. 06:37
null

A Nemzeti Színházban történt baleset után az elsők között állt ki Vidnyánszky Attila mellett, mondván, „a lemondása olyan gesztus volt, ami ritka a mai világban”. Kinek a kottájából játszott?
Senkiéből. Ez egy magától értetődő és természetes gesztus volt. Korábban más ügyekben is mindig kiálltam Vidnyánszky Attila mellett, ennek bármikor bárki utánanézhet a sajtónyilvános megszólalásaimban.

Vagyis nem jött ukáz a nagy kulturális intézmények vezetőit egységes állásfoglalásra utasítva?
Nem. A fenti mondat teljességgel a saját véleményem volt, ma is tartom. A nyilatkozatom után valóban érkezett egy körlevél, amelyben megkérték a Nemzeti Kulturális Tanács tagjait, köztük engem is, hogy biztosítsuk támogatásunkról a Nemzeti Színház igazgatóját ebben a nem szándékosan előálló és az egész teátrumot érzelmileg megviselő helyzetben. Erre írásban azt válaszoltam, nem gondolom, hogy ez a Nemzeti Kulturális Tanács feladata volna, és nem is nagyon tehetünk semmit a maradásáért, erről nem mi döntünk, hanem Csák János miniszter. 

Én is csak reménykedem benne, hogy Vidnyánszky Attila végül folytatja majd a munkát a Nemzeti élén,

amennyiben persze a jogszabályi keret lehetőséget ad erre.

Pedig nem is szereti a színházat.
Más meg igen. Hogy én mit szeretek és mit nem, az a magyar kultúra egésze és annak megmaradása, fejlődése szempontjából egyáltalán nem releváns. Vidnyánszky Attila szerintem ennek egyik fő letéteményese, ezért szükség van rá ebben a pozícióban.

Ráadásul régi harcostársak, ahogyan egy másik interjúban fogalmazott. Nem elég már lassan ebből az összes oldali, állandó háborús retorikából?
Nem, ha a nemzeti kultúra ügyéről van szó, amiről Vidnyánszky és én ugyanúgy gondolkodunk. És mivel mind a ketten Magyarország jelenlegi határain túlról jöttünk, valószínűleg 

érzékenyebbek vagyunk olyan jelekre, amilyenekre az anyaországiak kevésbé. 

Vagyis amikor azt érezzük talán egy lépéssel korábban, mint a körülöttünk lévők, hogy az anyanyelvi, nemzeti kultúra veszélyben van, igenis csatába megyünk. Annál inkább is, mert a kultúrharc már régen nem Magyarországon belül folyik, és nem is jelen idejű. Hanem Kárpát-medence-méretű, és az a tétje, hogy száz év múlva lesz-e errefelé még egyáltalán bármilyen magyar kultúra. Egészen pontosan ennek a természetes kerete – tágabban az európai, illetve nyugati kultúra – megmarad-e abban a formában, ahogyan azt mi élhetőnek gondoljuk.

Miért ne maradna?
Mert több irányból is nyomás nehezedik ránk. Itt van rögtön a cancel culture. Ennek a kiindulópontja, hogy a mai nyugati kultúra halott fehér férfiak terméke, dominánsként elnyomva minden mást, ezért itt az ideje a történelem szemét­dombjára dobni. Ez a gondolat pedig, ha tetszik, ha nem, rólunk, európaiakról és benne rólunk, magyarokról is szól. Rettenetesen sajnálom, de a tényeket nem lehet erőszakkal megmásítani: mi a világnak ezen a részén többségében igenis fehér emberek vagyunk. Amit összeraktunk sok száz, mi több, ezer évben, talán nem kéne önként és dalolva veszni hagyni.

A többi nyomás honnan érkezik?
Kertész Imre mondja: az öngyilkos liberalizmus és az iszlám térhódítása együtt Európa halálát fogja eredményezni. Ezért is aggasztó, ahogy hamis jóemberkedésből tömegek tüntetnek most szerte a világon a Hamasz mellett. 

Amely nemcsak Iz­raelnek, hanem az egész nyugati civilizációnak és kultúrának üzent hadat; 

ezt kellene végre megérteni. És hogy nem lokális, a Gázai övezetre összpontosuló konfliktusról, hanem egész pályás letámadásról van szó. Közben meg fogalmunk sincs, az illegális migrációs útvonalakon kik szivárogtak be Európa minden pontjára. Hány olyan kiképzett terrorista, aki lehet, hogy éppen egy Palesztina-párti tüntetésen robbant majd? Természetesen nem azt állítom, hogy az összes muszlim hitű ember rossz szándékú vagy tömeggyilkos. Ahogyan azt sem, hogy az iszlám kultúra és civilizáció úgy egészében rosszabb volna, mint a miénk.

Hanem?
Hogy teljesen más. Az iszlám alapja az isteni törvény által vezetett társadalmi berendezkedés; máshogy gondolkodnak a nőről, a férfiról és általában a világ dolgairól. A mi életünk alapja, legalábbis a francia felvilágosodás óta, viszont a szekularizáció. Szétválasztottuk az államot az egyháztól, és az ember által konszenzuálisan elfogadott törvények szerint élünk, amelyek mindenkire vonatkoznak – ez még akkor is így van, ha az isteni törvények természetszerűleg és végső soron mindig felülírják a világiakat. Két nagyon eltérő világfelfogásról, -nézetről van tehát szó; a konfliktus köztük egyelőre feloldhatatlannak látszik.

Miben lehet akkor bízni itt, fogalmazzunk így, a Nyugat és a Kelet metszéspontjában?
Abban reménykedem, hogy az inga mindig vissza­leng. A minden felületen „kihangosított” lmbtq-­probléma például a nyugati társadalmak lakosságának csak az öt százalékát érinti, az viszont, hogy a gyerekeink milyen környezetben nőnek fel, milyen típusú kulturális tartalmakat kapnak, száz százalékban mindannyiunkat érint. És ahogyan az elő szokott fordulni a történelemben, az emberek a végén szinte mindig a többség javát szolgáló, racionális döntéseket hoznak. Egyszerűbben mondva, a józan paraszti ész felülemelkedik a sok szemfényvesztésen; ez az ellentartás mindenfajta ideologikus diktatúrának a halálát jelentette eddig. A mostani, liberálisnak hazudott fölénynek sem lehet más a vége. Jön az istenadta nép, és azt mondja, elég volt. Ahogyan korábban nem akartunk sokoldalúan fejlett szocialisták lenni, úgy 

nem kérünk a ránk erőszakolt multikulti európaiságból sem. 

Mert ezzel a gyerekeink jövőjét kockáztatjuk. És mivel, hála Istennek, Európában egyelőre még mindenhol demokrácia van, az adott ország szabadon választott vezetőinek a feladata törvényes eszközöket találni arra, hogyan győzzék meg az elitet is a változtatás szükségességéről.

Ha már lmbtq, a Magyar Nemzeti Múzeum éléről menesztett L. Simon László nem volt régi harcostárs? Mellette mintha nem nagyon emelt volna szót senki.
Én megtettem. L. Simon László régi szövetségesem, annak ellenére jól tudtam vele együttműködni, hogy sok mindenben nem értünk egyet. Azért is sajnáltam a felmentését, mert úgy láttam, a Nemzeti Múzeum élén kezdett elég formátumos lenni ahhoz, hogy az intézmény, sőt az egész magyar muzeológia ügyét előrevigye. A miniszteri döntést tudomásul veszem, hiszen hierarchikus világban élünk, amelyben az intézményvezetők, illetve a munkáltatók a saját felelősségük tudatában hozzák a döntéseket. Ebbe az alsóbb szinteken lévők közül senkinek nincs, nem is lehet beleszólása.

A Nemzeti Múzeum ügyében hivatkozott gyermek­védelmi törvény egyik sarkalatos pontja a fóliázás kérdése, vagyis hogy a könyvesboltokban egy ideje kötelező feltüntetni, illetve külön, befó­liázva tárolni az lmbtq-tartalmú kiadványokat a gyermek- és ifjúsági részlegen. Sokak szerint ez egyrészt kontraproduktív, másrészt egy lépésre vagyunk a könyvbetiltástól, sőt a könyvégetéstől.
Az utóbbira nem reagálnék, annyira nonszensz; persze mi sem könnyebb, mint folyton előhúzni a diktatúra- meg nácikártyát. De tegyük tisztába az ügyet, hátha még mindig nem világos mindenkinek. Általában két dolog szokott keveredni ennek kapcsán. Miként eddig, úgy ezután sem fog senki betiltani semmilyen könyvet, tartalomtól függetlenül minden kiadó továbbra is azt ad ki, minden könyvesbolt továbbra is azt ad el, amit akar. A gyermekvédelmi törvény mindössze annyit mond, hogy az lmbtq-témájú műveket valamilyen módon meg kell különböztetni azért, hogy 

a szülő felelősen tudjon dönteni arról, szeretne-e ilyet a kiskorú gyermeke kezébe adni. 

Ez igenis a szülő joga kell hogy legyen, amivel gyakorló apaként maximálisan egyetértek. A fóliázás erről szól, nem többről. Halkan jegyzem meg, eddig is fóliáztunk könyveket, nemcsak mi, hanem egész Európa. A nagy értékű albumok például évtizedek óta így jelennek meg a nyugati könyvesboltok kínálatában, mégsem kiáltott még soha senki cenzúrát emiatt. Egyébként meg nem nagyon értem, mitől más ez az egész, mint a televízióban, moziban látható karikák a filmek ajánlott korhatárára vonatkozóan. Azokat is egy szakértői testület határozza meg ugyanazzal a céllal: a kiskorú fogyasztók védelmében.

Világos, de abban az esetben talán könnyebb felállítani a kategóriákat: hány meztelen testrész látszik, mennyi vér folyik, milyen a szóhasználat. Az lmbtq-­tartalmak esetében hogyan lehet egzakt módon eldönteni, mi tartozik a fóliázandó művek sorába, mi nem? Különösen, ha a világ­irodalmat nézzük.
Szerintem nem ez a lényeg ebben a történetben, hanem az alapfelvetés. Azt mondják az lmbtq-­propagandisták, hogy a gyerekeket érzékenyíteni kell a másságra. Én viszont úgy gondolom, hogy erre semmi szükség; ha egy gyerek meglát két férfit vagy két nőt kézen fogva, semmi másra nem fog gondolni, mint hogy itt van két ember, aki szereti egymást. A gyerekek a legtermészetesebb módon fogadnak el mindenféle másságot, leegyszerűsítve: csak azután kezdenek el buzizni, miután tőlünk, felnőttektől ezt hallották. Vagyis nem őket kell érzékenyíteni, hanem a felnőtt-társadalmat. És van itt még valami. Az, hogy ki kivel és hogyan bújik ágyba, szexuális szokás kérdése. Az ezredforduló környékén olvastam egy tanulmányt arról, hogy az anyáink nemzedékébe tartozó nők többségének soha nem volt orgazmusa. De erre nem az lett a válasz, hogy Kámaszútra-képeskönyveket gyártottunk a kicsiknek, hanem hogy végre elkezdtünk a szexuális életről beszélni, arról például, hogy az előjáték nem felesleges – azaz nekiálltunk nevelni a felnőtteket. Most ugyanezt kell tennünk lmbtq­ügyben, de nem a gyerekeinkkel kísérletezve. A nyílt beszédet magunkkal kell kezdeni.

Akkor én is nyíltan kérdezem: joggal reménykedik benne, hogy újabb öt évig vezetheti a Petőfi Irodalmi Múzeumot? Az ellenzéki sajtó korábban arról írt, hogy egy ideje a magyar kultúra „szilárdtalanítása” zajlik, önnek egyszer és mindenkorra leáldozott, amit többek között az jelez, hogy az MTVA és a PIM égisze alá tartozó Petőfi Media Group közös megegyezéssel felbontotta a Petőfi TV és a Petőfi Rádió műsorainak gyártására vonatkozó szerződésüket.
Amely kifejezetten a Petőfi-bicentenárium idejére köttetett, és erről akkor ennyit. A PIM következő öt évével kapcsolatban egyelőre annyit mondhatok, hogy mivel én voltam az egyetlen pályázó a főigazgatói székre, talán lehetnek óvatos reményeim. Egy biztos, a tőlem telhetőt megtettem, több mint hetvenoldalas, részletes írásban foglaltam össze a dolgainkat.

Mit tartalmaz a pályázat?
Van egy olyan mondás, miszerint nincs sikeresebb, mint a siker. Ezért a pályázatom egy részében azt szedtük össze a kollégákkal, mi történt 2018 óta.

És mi történt?
Rengeteg kis és nagy előrelépés. Kialakítottunk egy üzembiztos intézményrendszert, a Petőfi Irodalmi Múzeum a magyar irodalmi élet központja lett, az ösztöndíjrendszert rendbe raktuk, a Digitális Irodalmi Akadémia folyamatosan bővül, nagyon jó szakembergárdánk van többé-kevésbé szakmai autonómiát élvező területekkel, felújítottuk a Károlyi-palotát, a vidéki egységeinket. Ezeknek az ügyeknek a menedzselését szeretném folytatni, illetve mindazt befejezni, ami a járvány, majd az energiaválság miatt félbeszakadt. Emellett meg­fogalmaztam egy krédót is, mit gondolok általában a közgyűjteményekről és a múzeumokról, illetve arról, milyen irányba kellene állni ez ügyben.

Konkrétabban?
A közgyűjteményekkel kapcsolatban soha nem árultam zsákbamacskát: a magyar kultúrát mint oszthatatlan egységet egy nagy közgyűjtemény alá kell egyesíteni. Természetesen nem fizikálisan, mert az lehetetlen volna, de legalább a digitális térben. Itt vannak például az irodalmi hagyatékok. Nem egy esetben előfordul, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchényi Könyvtár is őriz ugyanattól a személytől kéziratokat. Észszerű kompromisszumnak tűnik, és a kutatók dolgát is nagyban megkönnyítené, ha az ehhez hasonló fontosabb örökségeink leg­alább virtuálisan egy helyre kerülnének a jövőben. Az irányt pedig arra értem, hogy jó lenne megerősíteni kulturális szempontból is a közép-európai szövetségesi rendszert. A Balkántól a Baltikumig, hiszen az általunk ismert Európa egyre inkább erre a térségre szorul vissza. És még egy fontos ügyet szeretnék előremozdítani a közeljövőben, amivel eddig nem vagy nem jól foglalkoztunk.

Mi lenne az?
A családanyák megszólítása kifejezetten őket célzó irodalmi-muzeológiai programokkal. Az 1970-es években az amerikaiak mérték fel először – mi ötven­éves késésben vagyunk e téren –, hogy ha kulturális termékeket akarsz eladni, akkor az anyákat kell megcéloznod. Online világ ide vagy oda, többnyire ma is ők határozzák meg a család kultúra­fogyasztási szokásait: milyen könyvet kapjon a gyerek, melyik színházba megyünk, hova utazunk, és még sorolhatnám. A magyar társadalom kulturális szempontból erősen matriarchális, otthon nagyjából mindenről a nők döntenek.

Önöknél is a felesége döntötte el, hogy biztos, ami biztos, belevágnak vidéken a gazdálkodásba?
Nem, azt mindketten akartuk.

Hogy áll az aranykalászosgazda-vizsgával?
Jelentem, sikerült. Ötösre. Vagyis papírom van arról, hogy vezethetem a traktoromat.

Van saját traktora?
Sőt, mindenféle árokásó, gödörfúró, szárzúzó adapterek is hozzá. És őshonos gyümölcsfáink, veteményeskertünk; mindent mi csinálunk a két kezünkkel. Ezzel visszatértem nem csupán a családi gyökereimhez, de a szó eredeti értelmében való kultúrahordozáshoz is.

Demeter Szilárd főigazgató, birtoktulajdonos, író és zenész – így a sorrend?
Nem. Az identitásomat tekintve elsősorban apa vagyok. Minden más, a munkám, a szenvedélyeim is ebből eredeztethetők: legelsősorban a gyermekem és tágabb értelemben az összes magyar gyermek számára szeretnék jobb életet, jövőt biztosítani.

Demeter Szilárd
Székelyudvarhelyen született 1976-ban. Publicista, író, elemző. 1999-ben Kolozs­váron szerzett filozófusi diplomát, az Előre­tolt Helyőrség írószervezet egyik kezdeményezője, számos folyóirat szerkesztője. 2008 és 2014 között Tőkés László euró­pai parlamenti képviselő munkatársa, később a Század­vég Alapítvány kutató-­elemzője. 2018 decembere óta vezeti a Petőfi Irodalmi Múzeumot.

Ezt is ajánljuk a témában

Nyitókép és képek: Földházi Árpád

 

Kapcsolódó cikkek

Összesen 71 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
catalina11
2023. november 28. 17:25
Lajoss 2023. november 28. 14:47 Körbeszopják egymást a neres "kultúrkáderek"... milyen igaz, Lajoss elvtárs! ".... jelentős kedvezménnyel kapnak jegyet a Demokratikus Koalíció tagjai a fővárosi fenntartású Katona József Színházban a novemberi előadások jegyáraiból. Köszönjük, hogy a DK közösségének tagja vagy, amit egy különleges lehetőséggel szeretnénk meghálálni! "
Lajoss
2023. november 28. 14:47
Körbeszopják egymást a neres "kultúrkáderek"...
catalina11
2023. november 28. 14:32
Namond 2023. november 28. 13:44 catalina11 2023. november 27. 17:01 "Szívem, orbánfanja, " de szellemes Namond, ez már valami... "valami újat nem tud mondani?" hát Namond egy olyan régi hazudozó, mint maga, miért akar újat? "Replay-ra van kapcsolva a beépített magnója, ez nem égő?" nem égő Namond, de praktikus, replay hazudozásra, replay válasz.
catalina11
2023. november 28. 13:52
Namond maga blöffölt és megint beégett. Semmit sem tud bizonyítani, megint csak üresjáratban pofázott. Lapok és pénz nélkül ült le kártyázni, aztán mikor virítani kellene, akkor kijelenti, hogy MATT. Hitvány alak maga Namond!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik