Csészealjakba vésett történelem

Sal Endre írása a Mandiner hetilapban.

Büszkén vallja, hogy túrkevei gyerek, s azt is hamar megfejtette, miért vonzódott már kisgyerekként a régi tárgyakhoz. Az édesapja varrógépműszerész is volt, s ahogy mondani szokták, hazahozta a munkát. A kis Gyula pedig csodálattal nézte a régi varrógépeket, muzeális értékű régiségeket. 

„Beleszülettem a régi tárgyak szeretetébe, kisgyerekként rajzolni jártam, ebből aztán kifejlődött a kerámiázás” – meséli Mihály Gyula. Ma már elismert kerámiatervező művész, végzettségét tekintve szilikátipari tervező. Saját műhelyében dolgozik Pesten, a XIII. kerületben, mostanában főleg lámpákat, világításkiegészítőket tervez. Több külföldi megrendelője is van, például egy elegáns angliai szálloda, amelynek egyedi kivitelezésű lámpákat készít porcelánból. „Nekem a tárgyak gyűjtése olyan, mint az írónak a házi könyvtár. Nem a mennyiség, hanem a minőség, a formák változatossága a fontos. Porcelántervezői szemmel nézve nagyon inspirálók ezek a tárgyak, folyamatosan velem vannak, és alkotásra ösztönöznek” – árulja el azzal kapcsolatban, hogyan lett egy porcelánmanufaktúra tulajdonosából a legjelentősebb kávéházrelikvia-gyűjtő.

Kincsek a lomkupacról

1994-ben elvetődött egy ócskapiacra, ahol hajléktalanok terítették ki, amit a kukáknál találtak. Meglátott egy alpakkatálcát, belevésve: Japán kávéház. Izgalmasnak tűnt, megvette, majd hazament, és elkezdte nyomozni a tálca történetét. „Kiderült számomra, hogy a Japán kávéház a mostani Írók Boltja helyén állt, csodás japán motívumos freskók voltak a falain, s ide járt a művészvilág színe-java Rippl-Rónai Józseftől Csontváry Kosztka Tivadaron és Karinthy Frigyesen át József Attiláig” – meséli. Nem csoda, hogy ráállt a szeme a kávéházi relikviákra. Járta a bolhapiacokat, és számtalan kincsre bukkant. Előfordult például, hogy a New York kávéház egyik kését a Moszkva téren egy hajléktalantól vette meg. Megállapodott antik tárgyakat áruló boltokkal, hogy – gyakorlatuk ellenére – vegyék be az egykori kávéházak nevével ellátott tárgyakat. Időközönként elment értük, pár száz forintért vitt haza különleges relikviákat.

„A gyűjteményem egyik ékköve a Japán kávéház pompás kiöntője, amelyet egy licitálós oldalon vásároltam. Amikor átvettem, az eladó arról faggatott, szerintem mennyit érhet valójában. Akkorra már rájöttem, az eladót sosem tanítjuk, hiszen ezzel csak azt érjük el, hogy feljebb srófolják a tárgyak árát” – avat be az alkufolyamatba. Mihály Gyula huszonhat éve gyűjti a századelős kávéházi tárgyakat, kollekciója több ezer tételből áll. Akad köztük csésze, kiöntő, míves öntöttvas asztal, amely egykor a Japán kávé­ház teraszán állt, s amelynél talán József Attila is ült. Utóbbi tárgyat a kávéházról fennmaradt három-négy fotó ismeretében vette meg egy ócskapiacon.

A világhírű építész és iparművész Kozma Lajos négy csodás székére is egy pesti lomtalanításon bukkant. Mivel kutatásainak köszönhetően jól ismerte Kozma életművét, tudta, hogy egy általa tervezett szék restaurált állapotban négy-ötszázezer forintot is megér a gyűjtőknek.

Tálcán kínált álomvilág

Szenvedélyének köszönhetően Mihály Gyula lassan a századelős pesti kávéházi élet avatott ismerője lett. Ha egy tárgy múltja után kutat, olyan, mint egy pitbull: amíg a sztori nem tűpontos, tovább nyomoz. Kereskedőkkel, írókkal, művészettörténészekkel, építészekkel beszélget. 

„Nem véletlen, hogy már a kávéházak neve is egzotikus volt: Kairó, Isztambul, Abbázia, Fiume, Philadelphia… Fantáziavilágot kínáltak, amely a tárgyaikban is megnyilvánult. Georges Bizet sosem járt Spanyolországban, a Carmennel mégis megalkotta a maga spanyol álomvilágát. Ezt tették a magyar kávéházak is. Álmodtak, és álmokat adtak át másoknak” – mondja a gyűjtő.