Az európai közösségről és a nemzeti érdekről

2004. május 1-jén, tizenöt éve Magyarország belépett az Európai Unióba. Nem tegnap volt, de emlékszem a napra. Bár az akkoriban (is) útelágazódásokhoz érkező Medgyessy-kormány próbált valamifajta népünnepélyt, happeninget csinálni a belépés napjából, az ország népe inkább csak vállvonogatva tudomásul vette a nem sokkal korábban egyébként hatalmas fölényű népszavazási rábólintással elfogadott tényt, hogy igen, az ország az EU tagja lett.

Kitörő örömre most sem kell gerjedni: egyszerűen

Azé a közösségé, amelyhez az elmúlt több mint ezredévben tartozott, s amiből csak két keleti nagyhatalom sajnálatosanelég hosszúra nyúlt birodalmi terjeszkedése vágott ki minket.

Az EUés a NATO a 21. században Magyarország természetes szövetségesi rendszereit jelenti. Itt vagyunk jó helyen, itt kell legszorosabb szövetségeseinket megtalálnunk, itt kell konfliktusainkat megvitatnunk, és itt kell megküzdenünk azért is, hogy politikai és védelmi közösségünk a lehető legjobb modellben működjön – és ezen belül is olyan legyen ez a modell, hogy az a mindenkori magyar nemzeti érdeknek a legjobban megfeleljen.

A közös piac megfelel a nemzeti érdeknek: Magyarország a világ, de legalábbis a kontinens egyik legnyitottabb gazdasága, exportunk és importunk hasít, Európa gazdasági centrális erőterének részesei vagyunk.

Az EU-támogatások megfelelnek a nemzeti érdeknek: a magyar és – úgy általában – az európai mezőgazdaság gyakorlatilag már működésképtelen lenne a közös agrárpolitika nélkül. Magyarország nem jutott volna egyről a kettőre, aztán meg a háromra az elmúlt tizenöt évben az egyéb uniós pénztámogatások nélkül sem, ebből születtek – jó esetben – kisebb-nagyobb térségek működését biztosító, támogatott beruházások, infrastrukturális fejlesztések;és, persze, kevésbé jó esetben legalább városkép-csinosítások meg wellness fürdők és társaik. Az ország mindenesetre nagyon sok szempontból jobban néz ki, mint tizenöt éve.

Az euró, nos, az most nem felel meg a nemzeti érdeknek – amíg nem érünk el az uniós fejlettségi átlag közelébe. De világos, hogy ez a kormányzat jó ideig, amíg az országnak még felzárkóznia kell, nem fog sietni az euró bevezetésével – és jól teszi, hogy így tesz.

És végső soron, egyszerűen

A mai EU már nem a Római Szerződés európai közössége, de nem is Maastricht kilencvenes évekbeli Európája, és még csak nem is egyezik saját 2004-es állapotával sem. Viták voltak, vannak és lesznek is, de problémáinkat egy légtérben, egy közös asztalnál, egy építményben tudjuk a legjobban megvitatni.

Nem pedig a házon, a kerítésen, a közösségen kívülről.

Odakint ugyanishideg van.

a magyarnál sokkal súlyosabb, egyenesen az állami egységet veszélyeztető politikai, társadalmi, kulturális széthúzásokkal, nagyobb és kisebb hatalmak kísérleti telepeként, sakkbábujaként, pofozóbábjaként, bármifajta nemzetközi védőháló és konfliktuskezelési mechanizmusok nélkül.

Nekünk bent kell maradnunk, ez nem kérdés.

Ezertizenkilenc éves államiságunkra, különleges nyelvünkön alapuló egyedi kultúránkra, 20. századi súlyos tapasztalatainkon alapuló politikai tudásunkra – és szkepszisünkre – támaszkodva futhatunk neki a jelen és a jövő játszmáinak.

Európa sose lesz egységes birodalom, ez megvalósíthatatlan utópia.

De

– az ugyanis tragikus disztópia, Európa maradék világpolitikai és világgazdasági erejének darabokra törése lenne. És ez egyáltalán nem állna a nemzet érdekében.

Minden, ami a két szélsőség között van, természetes politikai viták tárgya lehet, és legyen is.

Nyugtázzuk hát most, ezen a napon az EU-tagságunk tényét. Utána pedigtegyünk meg mindent azért, hogy Magyarország ennek a történelmi konstellációnak tartós nyertese legyen. És közben nyugodtan nézzük a távlatokat, hiszen mégis csak egy ezeréves ország vagyunk.