Az 1848-49-es szabadságharcot, annak utolsó időszakát új szemszögből akarja bemutatni egy új magyar film. A Guerillában az eposzi nagyság, a pátoszos eszmék helyett a heroizmus nélküli, véres-verejtékes valóságra kerül a hangsúly.
Ha 1848-ra és a szabadságharcra gondolunk, lelki szemeink előtt makulátlan huszárok masíroznak, feltűnik a nemzetiszín trikolór, és fülünkben harsognak Petőfi sorai: „esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”.
De milyenek lehettek a valóságban azok az emberek, akik e számunkra oly' fontos történelmi időszakot megélték, alakították? Mi az ő történetük?
Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmjében, a Guerillában erre is keresi a választ.
A világosi fegyverletétel után járunk, azonban ennek híre csak pletykaként terjeng, az országban sok az elszigetelt, még harcoló alakulat. A sorozás elől megszökött ifjú, Barnabás (Váradi Gergely) a harcoló öccse, Antal (Vilmányi Benett) felkutatására indul. Egy erdőben lel rá a keresett század maradványaira és sebesült testvérére. Mind a seb, mind a testvérek közötti konfliktus akadályozza, hogy Barnabás hazavigye öccsét – időközben be is sorozzák a katonák közé. A helyzetet bonyolítja, hogy Antal szerelmes az egyik sebesülteket ápoló lányba, Lucába (Mészáros Blanka), Luca azonban Barnabáshoz vonzódik.
Váradi Gergely
Az alkotói szándék az volt, hogy a történelmi filmeknél megszokott felülnézeti perspektíva helyett konkrét szereplők szemszögéből tapasztalhassuk meg a korszak hangulatát, a nagy egészből egy apró szeletet felnagyítva.
A történet során
A moziszékben szinte érzi az ember a legyek által körüldongott rothadó holttestek szagát és legszívesebben együtt ordítaná ki a porban fekvő sebesültekkel a fájdalmat. Folyamatos a bizonytalanság, az élet csak tizedmásodperceken és egy fémes kattanáson múlik. Tanúi leszünk az újra és újra visszatérő halálnak, a kivégzéseknek, de egy tábori születésnek is. Bepillantást nyerünk egy, az embertelen körülmények között bimbózásnak induló szerelembe.
Mészáros Blanka
Megéljük, hogy ebben a világban minden apró döntésnek komoly súlya van: könnyen élet-halál kérdéssé válik, hogy melyik szikla mögé bújik az ember. Az öldöklés mögül eltűnnek a célok, a forradalmi eszmék, a szabadság. A szereplők egyetlen igazi célja a túlélés marad.
Az állandó feszültséget és borongós hangulatot fokozzák a filmes eszközök is. A kevés párbeszéd, a hosszú csendek, a lassú zene, az elnyújtott, lassan kibontakozó cselekmény mind egyfajta feszült várakozást eredményeznek a nézőben. A színészek arcára is nagy hangsúlyt fektet a rendező, sok a közeli felvétel. A piszkos, megnyúzott, sebhelyes arcokon visszatükröződik a szereplőket ért rengeteg megpróbáltatás. Az elnyújtott jelenetek sokasága némiképp levon a film élvezhetőségéből: ha unalmassá nem is, de döcögősebbé teszi azt. Maga a történet sem túl összetett, nem bővelkedik fordulatokban,
Kérdés, mennyire díjazzák ezt a nézők egy másfélórás mozi keretein belül.
A film hangulatát és eszközeit tekintve is újszerűséget jelent az 1848-as korszakkal foglalkozó eddigi filmekhez képest. A mai néző felé azt is közvetíti, hogy a pátoszt és a heroizmust elhagyva érdemes lehet az egyén felől megközelíteni egy fontos történelmi korszakot.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Kettészakadt Európáról ír a La Repubblica, alig győzik negatív jelzővel.
Az M85-ös gyorsforgalmi autóút része a Bécsi domb alatt átvezető 780 méter hosszú dupla közúti alagút is.
