Október 6.

Az egyik legjobb tollú magyar költő. Az aradi verse torokszorító. S ő is, mint a kiválók között annyian: zsidómagyar.

"Becsülettel dolgoztam többnyire, és mire vittem? Ennyire. Nem haltam meg semmiben éppen, úgy is mondhatnám: túléltem. Lecsúszott torkomon némi alkohol, közelebb került egy évvel a pokol, és megbánhatták megint, akik szerettek, lett belőle sértés, adósság vagy gyermek. Nem gazdagodtam meg ebben az évben, de azért nem is haltam éhen, megalkuvón fogadtam, amit a sors ad, vagyis ezerkilencszázhetvennyolcat. Ebben az évben béke volt viszonylag, arányosan eloszlottak a holtak, s ha valamiben tönkre kellett menni, talán épp az volt, hogy nem történt semmi." Isten éltesse Faludyt, és minket. Továbbra is az egyszerű a bonyolult.

Ez szép volt. A kedvenc költőm Radnóti mellett.

Nyolc szörnyeteg A dombtetőre jöjj velem, nézz szét a csendes ősz felett: lábukhoz ejtik lombjukat a gyér fák, mint a szőnyeget, a lúdbőrös Dunán hidak feszülnek, mint öt karcsú pánt, és új tetőkkel pikkelyes a város, kármin új ruhánk; ott fenn az ég – itt lenn a gyár, vállán rangjelző csillaga: pihenj meg, fúdd ki mérgedet, gyűlöltünk minden éjszaka. Úgy ültem otthon, székemen ugrásra készen, este, mint a tigris vagy a macska, ha veszélytől félti kölykeit, karmom kinyúlt a rádió felé s szétnyomtam volna vad öklömmel, benn, a készülék mélyén rohadt lárváikat, verejték csorgott államon, s magamnak mondtam: légy hideg, nehogy dühödből bestiát faragjon a nyolc szörnyeteg. S ahogy hallgattam szavukat, a szó mögött feltűnt a kép: holt nők szoknyái az úton, mint gyűrt saláta-hulladék, lázrózsák gyermek arcokon, viskónk falán penész és sár, mit ránkzúdított hintajuk, mely rajtunk ezer éve járt, a föld, mit újra felcsavar ujjuk, mint futószőnyeget, s ahogy ráülnek, Bábelük bárszékeik s a gyár felett – és hallgatnak a Balaton partján munkások, gyermekek, és kezünkből kiverik a könyvet, játékszert, kenyeret, csuklómra láncot vernek és ajkamról vérbe fagy a szó – ez ködlött nékem szüntelen, mint pokolbeli vízió, míg a főcinkos hidegen s oktatva vallott, mintha a ruhába bujtatott sakál orvtámadást tanítana. S okultam, mert szavaiból tágult bennem a horizont, testén, akár a látcsövön átnéztem: láttam, ott a front, a túlsó front, mely nem is front, csak szenny, bomlás – az értelem fáradtan száll ily szakadék fölött, s a dermedt érzelem jéggé fagy, ha feléje nyúl, s elundorodik – közelebb állnak hozzám az őshalak s a jégkorból az emberek. S amíg vetkezték leplüket nyugodtabb lettem s hűvösebb, de száz fényéven át repült, mit éreztem, a gyűlölet, s hörögtem: áradó jövőnk útján nem állhat senki meg, bérgyilkosok, kísértetek, festett orcák, üvegszemek, a tőke mérges üstjein, pácolt nyolc pudvás múmia: ha száz élet volt éltete holnapra el kell múlnia! Így vergődtem hét esten át – testem ma is egy remegés, megnyugszom így: a város ez, nincs rajta folt, se repedés, szétnézek rajta, mint aki vad lázálomból ébredett, s pihegve felköszönti ezt a zajgó, boldog életet, hol rothadás terem nekik a föld alatt – s nekünk a bor, hol pálmát tart Kelet felé a hegyről, túlnan, a szobor. Így tettem én e vallomást, a dombtetőn, az ősz felett, lábamhoz dobták lombjukat a gyér fák, mint a szőnyeget, a lúdbőrös Dunán hidak feszültek: mint öt karcsú pánt, lenn pikkelyes tetőkkel áll a város, kármin új ruhánk, szirénákkal zúgtak belé míg írtam ezt, az üzemek, s a hulló alma kopogott a szünetekben ütemet.