Levél a nyugati döntéshozókhoz

„Kedves Nyugati Döntéshozók! (bárkik is legyetek)

Azért ragadtam meg az alkalmat, hogy levelet írjak nektek, mert az utóbbi időben mintha elbeszélnénk egymás mellett. Ami nem volna baj, ha mellesleg nem akarnátok keresztre feszíteni Magyarországot. Vigyázat: nem az Orbán-kormányról, hanem a hazánkról beszélek. Ezt csak azért jelzem elöljáróban, mert szigorúbban vett magyar belpolitikáról ezúttal nem ejtek szót.

Szóval, tisztelt döntéshozók, a helyzet az, hogy ti valami penetráns módon, vég nélkül és gátlástalanul hazudoztok. Ott ültök a világ legjobban felszerelt irodáiban, roppant intelligens arcot vágtok, és a halálra ítélt, de erről mit sem tudó ember önhitt mosolyával bírálgattok bennünket. Ha valamit mondani kell rólunk, akkor hazug ajkatokra tolul például a korrupció kifejezés. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy a kommunista szómágia fordulatait a ti szómágiátokban is felismerjem: a korrupció szó tartalmi igazsága hajszálpontosan annyi, mint a hajdani szemináriumon a kizsákmányolásé. Könnyen elsajátítható, magolható, bármikor idézhető kaptafa- szöveg.

Mert lássuk csak: kihez képest létezik, vagy nem létezik nálunk korrupció? És most hagyjuk a totálisan elfogult, dróton rángatott szakértő szervezetek korrupcióvizsgálatait, amelyekkel évente jutalmaznak vagy büntetnek országokat, attól függően, hogy mennyire vetették alá magukat a nemzetközi háttérerőknek. A valóság az, hogy Magyarország úgy nagyjából és egészében pont annyira korrupt, mint a többi volt szocialista ország. Persze, nektek hiába beszélek, hiszen nem ismeritek Európa történelmét. Nem ismeritek Romániát sem, amely most éppen a jó fiúknak fenntartott padon üldögél, amerikai és uniós csicskaszerepében maga az antikorrupció hőse – legalábbis szerintetek.

Mert mi, akik Romániát testközelből, tapasztalatok, ismeretségek alapján meg tudjuk ítélni, pontosan tudjuk, hogy sokkal korruptabb Magyarországnál, az is volt mindig, és nem csak úgy, általában, hanem velejéig, szőröstül-bőröstül. Ti azonban onnan Brüsszelből, Berlinből, Párizsból és Londonból ezt nem akarjátok látni. Nektek nem az igazságra, hanem prekoncepcióra és bűnbakra van szükségetek, és utólagos, költött hazugságokra, túlzásokra, ürügyekre. Arról is gondolkodhatnánk egy sort, persze, hogy mondjuk, Ausztriában, Olaszországban és Spanyolországban intelligens módon ugyan, de ugyanúgy zavarosan tűnnek el az uniós támogatások a nemzeti önrész mellett, hogy családok, regionális vezetők, konszernek döntenek az elosztásról, pontosan úgy, ahogyan a keleti uniós országokban is – de nem, ezt nem akarjátok látni, ti nem vagytok korruptak, dehogy is.”