Amikor a sport megszűnt csupán sport lenni II.

"Cikksorozatom első részében azokat a híres nemzetközi sporteseményeket vettük számba, amelyek valamilyen formában rendkívüli politikai szereppel bírtak. A viharos 20. század Magyarországgal sem bánt kesztyűs kézzel, és politikai kényszerpályáink révén a sport sok esetben kiemelkedő volt a nemzet életében. Puskás és az Aranycsapat, Papp Laci, Hajós Alfréd, Takács Károly és Gerevich Aladár. Írásunkban a legnagyobbakról olvashatnak. 

Az Osztrák-Magyar Monarchia kötöttsége, a trianoni béke tragédiája, a II. világháború és a kommunista diktatúra nem halmozta el az ország vezetését lehetőségek zömével. A magyar sport jelentősége így sokszor felértékelődött, a sportsikerek többletcéllal bírtak. A dualizmus idején például a nagyobb önállóság kiharcolását és a nemzet építését is szolgálták.

A modern sport kialakulása Magyarországon a kiegyezés után kezdődött, és rögtön meg is kellett küzdenie Ausztria hátráltató törekvéseivel. A sportdiplomáciai csatáknak elsősorban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség adott színteret, ahol a magyar képviselők próbáltak az osztrákok által forszírozott „egy ország egy képviselet elve” ellenére önálló sportszövetségeket bejegyezni. Ezek a törekvések végül is sikerrel jártak, az 1896-os athéni olimpián Magyarország külön államként indult, és a FIFA 1907-ben elismerte a Magyar Labdarúgó Szövetség tagságát.

Hajós Alfréd

Ezek a sportdiplomáciai sikerek nagyban köszönhetőek a kor magyar sportolói által elért kiemelkedő eredményeknek. E sportolók közül is kiemelkedik Hajós Alfréd, aki legendás körülmények között szerezte meg Magyarország első olimpiai érmeit a 1896-os athéni játékokon. A görög király által „magyar delfinnek” elnevezett kivételes atléta a Zea-öböl 13 fokos tengervizében nyert 100 és 1200 méteren gyorsúszásban aranyérmet. A kiemelkedő korai magyar sportsiker keserű mellékszála, hogy

Két világháború árnyékában

Az első világháború és Trianon Magyarországot minden tekintetben kétségkívül rettenetes helyzetbe hozta. Nem meglepő módon a sportélet sem ekkor élte a fénykorát. A '16-os olimpia elmaradt, a '20-as játékokról a vesztes országokkal együtt Magyarországot is kizárták.

Az 1924-es párizsi olimpián ugyan már indulhattunk, de a válogatottat számos atrocitás érte, melyek közül a leghíresebb a kardcsapatunktól a döntőben botrányos körülmények között elvett győzelem volt. A bethleni konszolidáció idején a kultúrpolitikával egységben a sport célja is a nemzetközi izoláltság feloldása és az ország hírnevének, súlyának gyarapítása volt. Ennek a folyamatnak a kiteljesedése az 1932-es Los Angeles-i olimpia volt, ahol az ország hatalmas sikereket ért el és vitathatatlanul a sport nagyhatalmai közé emelkedett.

A második világháború minden érintett ember életében szörnyű tragédiát jelentett. Nem voltak ezzel másképpen a nemzet nagy sportolói sem. A 1948-as londoni olimpia közönségét valósággal sokkolta Takács Károly hősies gyorslövészet győzelme és filmbe illő története. A magyar olimpikon jobb kezes lövészként versenyzett a világháborúig, ahol egy gránát felrobbanásakor súlyosan megsérült.

A lövő kezét egy repesz miatt elveszítő Takács Károly

A mai fejjel felfoghatatlan siker mögött a sporttörténelem egyik legkitartóbb felkészülése áll.

Gerevich Aladár eredményeit és életét nehéz röviden összefoglalni. A vívó 7 olimpiai aranyérmet szerzett, a legtöbbet a magyar olimpikonok között valaha. Mindezt úgy, hogy mind a 6 olimpián, amelyen elindult, nyert aranyérmet, és a pályája csúcsán 2 olimpia is elmaradt a 2. világháború miatt. A világhírű ikon karrierje történelmi korszakokon és emberi generációkon is átnyúlik. Az első aranyát 1932-ben a Horthy-korszak delelőjén nyerte, az utolsót 1960-ban, már Kádár idején, 50 évesen, olyan vívókkal egy csapatban, akik az első olimpiai szereplése idején még nem is éltek. Gerevich Aladár hatalmas tehetségnek és korszakos vívóegyéniségnek számított, sikereit méltatja, hogy pályáját a világháborúnak és a kommunista diktatúrának sem sikerült megtörnie.

Gerevich Aladár

Az ötszörös olimpiai bajnok – ezzel holtversenyben a legtöbb aranyat nyert – magyar női olimpikon, Keleti Ágnes sportolói pályáját is a második világháború szakította félbe. Zsidó származása miatt Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után csak hamis személyazonossággal bujkálva tudta átvészelni az üldöztetést. A kihagyás miatt csak igen későn, 35 évesen ért fel a csúcsra, amikor is az 1956-os melbourne-i olimpián 4 aranyérmet nyert.

Az Aranycsapat

A kommunista diktatúra évei alatt a vezetés a sportsikereket is politikai célra használta fel, minden sportág minden győzelme természetesen a szocialista haza fejlődését és előrehaladását igazolta. Ennek köszönhetően az államvezetés a sportolókat csak viszonylag ritkán akadályozta a pályájukon való előremenetelben. Különösen igaz volt ez a tradicionálisan alsóbb néposztályokban népszerű sportok, például a labdarúgás esetén. Az ötvenes évekre, az ország történetének tragikus korszakára tehető az Aranycsapat felemelkedése.

Legendás nemzeti futball-válogatottunk sportsikereit, hősként ünnepelt és kivételesen tehetséges egyéniségeit, valamint a labdarúgást évtizedekig meghatározó újításait nem csak mi, magyarok őrizzük becses emlékként, hanem az egész világ ismeri és elismeri. Puskásék pályafutása azonban messze nem kerülte el, nem is kerülhette el a politikával való összefonódást,

Erre egyébként bőven volt alkalmuk, hiszen a válogatott 1950-től 1954-ig veretlen volt, 1952-ben olimpiai aranyat nyert, 1953-ban pedig a minden magyar által ismert mérkőzésen, a kontinensről elsőként 6-3-as különbséggel győzedelmeskedett az angol válogatott otthonában, a Wembley-stadionban.

Amekkora sikernek számított a 6-3-as győzelem, akkora tragédiának a berni vb-döntő 2-3-as elvesztése az NSZK-val szemben. A „magyar foci Mohácsa” néven elhíresült kudarcra végül a korábbi sikerekre eddig okosan rájátszó államhatalom is kissé ráfázott. Az elvesztett döntő okozta sokk vezetett ugyanis a Rákosi-rendszer első, a köznyelv által „focialista forradalomként” elnevezett tüntetéséhez.

Levert szabadságharc és a melbourne-i vérfürdő

Habár számos ellenpéldát és a csalás sokféle módját láttuk már, a sportról mégis alapvetően azt gondoljuk, hogy igazságos. Azt szokás mondani, hogy az élettel ellentétben a szorítóban, a szőnyegen vagy a páston tudjuk, hogy ki az ellenfelünk.

Míg Budapest utcáin a magyar szabadságharcosoknak egy szuperhatalom tankjaival kellett szembenézniük, a melbourne-i olimpia vízilabda-döntőjében a szovjet válogatott nem küldhetett 14 játékost a medencébe a 7 magyarral szemben. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy példa nélküli szembenállás volt ez a sporttörténelemben,

csupán egy hónappal a magyar forradalom és szabadságharc véres leverése után.

Szimbolikus pillanat volt, amikor a zsúfolásig telt nézőtér előtt zajló és feszült hangulatú mérkőzés közben a szovjet center elveszítette a fejét, és arcon könyökölte Zádor Ervint a magyarok közül. A lecserélt magyar játékos vérző arccal vonult el a tribün előtt, az erről készült fénykép bejárta a világsajtót. Bár a nyugat a tettek terén teljes közönnyel tűrte Magyarország szovjet megszállását és az azt követő megtorlást, a szabadságharc híre, a melbourne-i pólósok jelképes győzelmének is köszönhetően bejárta a világot.

Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van

Az élsport és a versenyzés a Kádár-rendszerben szerencsére csak viszonylagos korlátozást szenvedett. Az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitikai hozzáállással összhangban minden olyan sporttevékenység, amely nem kifejezetten a rendszerrel szembe ment, megtűrtnek számított, sőt támogatást is kapott.

Azt, hogy hol van a határ a tűrés és a tiltás T-betűs kategóriája között, nehezen lehetett megjósolni. Magyarország világhírű bokszolója, a kor legnépszerűbb sportolója, Papp László karrierjét is kezdetben támogatta a politikai környezet. A munkások gyermekeként felnevelkedett sportoló 1948-ban, '52-ben és '56-ban, egymást követő három olimpián lett bajnok, mely bravúr a mai napig rekordnak számít. A rezsim természetesen nem látott kivetnivalót abban, hogy a „KO-király” sikerei által kis hazánk hírét viszi a nagyvilágba, így ő '57-ben állami engedéllyel, profiként versenyezhetett tovább. Immáron hivatásos bokszolóként 29 mérkőzést játszott, amelyen 27 győzelemmel és 2 döntetlennel veretlen maradt, 1962-ben Európa-bajnoki címet nyert, melyet később hatszor meg is védett.

Papp Laci 1964-ben ringbe szállhatott volna a világbajnoki övért,

Az ok valószínűleg a profi boksz világának elüzletiesedése és az „imperialista” szórakoztatóipar ideológiai elutasítása volt. Ezt támasztja alá, hogy a Magyar Televízió a ring lovagjának 29 profi mérkőzéséből is csupán egyet sugárzott. Akárhogy is, Papp László karrierje ezt követően félbeszakadt, amin a legenda soha nem tudta túltenni magát.

A WBO profi ökölvívó szervezet a rendszerváltás évében, 1989-ben a nemzet sportolóját tiszteletbeli bajnoknak nyilvánította, elismerve, hogy a világbajnoki övet csupán a kommunista diktatúra kényszere miatt nem szerezhette meg.

Hasonlóan kényes helyzet volt politikailag, amikor a magyar sportcsapatok a „baráti” Szovjetunió egységeivel találkoztak. A legemlékezetesebb példa erre az 1986-os labdarúgó-világbajnokságon az oroszoktól elszenvedett gyászos, 6-0-s vereségünk, amely a magyar futballközönségben a mai napig nyomot hagyott, de sok kérdést is felvetett.

Bár konkrét írásbeli utasítást sosem találtak azzal kapcsolatban, hogy a magyar válogatottnak politikai okokból el kell veszítenie a mérkőzést, a kérdés továbbra is nyitott marad. Annak ellenére, hogy a magyar nemzeti 11 már sosem játszott olyan domináns szerepet világviszonylatban, mint az Aranycsapat, a nemzetközi futballba viszonylag későn belépő Szovjetuniónál jóval erősebbnek számított. A formára sem lehetett panasza a válogatottunknak, hiszen a vb-re való felkészítő mérkőzésen a legendás brazil válogatottat is 3-0-ra vertük.

Gyanúra ad okot az is, hogy a magyar válogatott 1952 és 1991 között, az Aranycsapat korszakát is beleértve, 20 meccsen csupán 4-szer tudott győzni a Szovjetunió ellen 6 döntetlen és 10 vereség mellett, annak ellenére, hogy szinte végig jelentősen erősebb futballerőt képviseltünk. Akár bunda, akár a játékosok elfojtott frusztrációi és félelmei állnak a statisztika hátterében, az biztos, hogy a magyar játékosok sokkal rosszabbul teljesítettek a „nagy testvér” csapatával szemben."

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.