Harsány, mint a punk, szenvedélyes, mint a jazz – drMáriás a Mandinernek

Anyám jazz-zongorista volt és komolyzenei szerkesztő, aki mindenféle koncertre és operaelőadásra vitt el gyerekként; apám pedig belgyógyász, kórházigazgató, aki szabadidejében hegedült, énekelt, táncolt. Utcánkban sokszor vonultak rezesbandák, környezetünk tele volt fura művészfigurákkal. Majd tinédzsergenerációmra rárúgta az ajtót a lázadás zenéje, a punk, aztán elkezdtem mindezekből a gyökerekből táplálkozva zenélni, festeni, írni, saját világomat megfogalmazni.

Volt egy művészeti irányzat, amelyet kedveltél, és azt próbáltad a művészetedbe implementálni, vagy egy teljesen új, általad kreált irányt szerettél volna megfogalmazni?

Nagyon kíváncsi voltam, már tizenévesként sokat utaztam Belgrádtól Londonig, olykor akár aluljárókban is aludva kevés pénzzel a zsebemben, mert embereket akartam megismerni, mindenféle művészettel találkozni, világot látni. Majd elkezdtem ráérezni a saját utamra azokon a műveken, stílusokon keresztül, amelyek a legközelebb álltak hozzám.

Mennyire változott idővel a stílusod?

Látszólag nagyon sokat, de a lényege ugyanaz maradt:

hiszen a mai napig hordozza fiatalkori énem jegyeit. A különbség az, hogy ma egyfajta távolságból tekintek a dolgokra, nem magamat akarom belülről megfogalmazni, hanem a világot és a kort leírni, amelyben élek.

Tudósok, Orfű, 2016

Mi ennek a változásnak az oka? Ha megnézel egy húsz évvel ezelőtti festményedet, elgondolkozol rajta, hogy mit csináltál volna másképpen?

Ahogy változik a kor, amelyben élünk, s az életkor, amelybe kerülünk, az nyomot hagy a műveken. Első képzőművészeti korszakomban ösztönösen festettem, akár barlangrajzokat, kentem, locsoltam, roncsoltam a képfelületet, mintha ezáltal akartam volna lerombolni egy hazug világot és felépíteni helyébe egy igazat. Majd egy ezzel ellentétes korszak jött, egy erős befelé fordulás: fekete képek apró fehér papírcsipke-figurákkal, amik nyilván a háború előérzeteként születtek meg, a talajvesztettség, a szorongás élményeként.

Guernica Jackpot

Úgy látom a szorongás ma is jelen van a művészetedben, s egy festmény alapján rád is hatással van a Soros-kampány. Elmagyaráznád, miről szól ez a kép? Fura egymás mellett látni Orbán Viktort, Putyint és Sorost.

A festmény címe: Guernica Jackpot. Guernica egy kis baszk falu, amelyet brutálisan lebombáztak a spanyol polgárháború idején, aminek egy csomó ártatlan áldozata lett, amiről Picasso hatalmas, fantasztikus művet festett, amelyet gyerekként eredetiben láttam. A képem háttere az ő festményére, s az ártatlanok szenvedésére való utalás. Ma elvileg békében élünk,

amelyben megpróbálunk jó választásokat hozva túlélni. Minden döntésünk egyfajta lutri, amelyben feltesszük valamire a tétünket, megpróbálva nyerni, azaz dönteni a számunkra jó mellett. A kép előterében három arcot látunk, amelyek helyzete a félkarú rabló nyerőgép figuráira emlékeztet, amelynek ha a karát meghúzod, kidob egy hármas variációt. Ha ezek egyformák, akkor nyertél, megvan a Jackpot, s máris zuhog ki a pénz a gépből. Ha viszont különbözők, akkor veszítettél. A valóságban is ritkán jön össze a jackpot: általában azt látjuk, hogy miközben a hétköznapi emberek szenvednek, akár egy bombázás közepette, addig a nyertesek, az ideológiák, országok, irányultságok szemben álló képviselői és katonáik elvannak hősökként, nyertesekként, egymás megfelelőiként.

Lehet, hogy valakinek nem fog tetszeni, hogy Orbán Viktort ezzel a kettő emberrel említed egy lapon.

Biztosan. Legfőképpen azért, mert nem propagandisztikus, amihez az emberek ma hozzá vannak szokva. Nem hoz ítéletet, hogy melyikük jó és melyikük rossz. Látunk valakiket, akik egymásra mutogatnak, hogy a másik követi el ma a Guernicát. A kérdés, hogy a néző kivel azonosul? Egyikükkel vagy a háttérben látható egyszerű emberekkel? S hogy mit tesz azért, hogy a bombázásnak egyszer vége legyen? Lehet egyáltalán? Kinek volna egyáltalán érdeke a béke? Csak a lebombázottaké? Vagy még az övéké sem? Ők is annyira hozzászoktak már, hogy nem is tudják nélküle elképzelni az életüket? Felfoghatjuk a Guernicát turisztikai reklámként? És mi volna akkor, ha kikapcsolnánk a tévét, a rádiót, az óriásplakátot? Megszűnnénk létezni?

Mondhatjuk azt is, hogy ez a kép, a te világodnak és a való világnak az összeütközéséből keletkezett?

Ennek a képnek a magyarázata az is lehet, hogy

Ehhez képest mást se éltem meg, mint diktatúrát, háborút, s a ma is zajló permanens forradalmat és szabadságharcot. Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy az emberek már annyira hozzászoktak a háborúzáshoz, hogy el se tudják képzelni anélkül az életüket. Ez lett létük értelme, s ütnek, vágnak, rúgnak, amíg csak embert találnak a közelükben.

Kádár János Egon Schiele műtermében

Látok a falon egy Kádár-portrét is. Mit akar mondani a nézőnek?

A címe: Kádár János Egon Schiele műtermében. A kép utalás Schiele vörös ruhában fekvő aktjára, amelyik itt úgy értelmeződik át, hogy felénk a vörösnek is inkább ideológiai, mintsem erotikus jelentése van. Hiszen a kommunizmus eszméje hosszú ideig, s olykor ma is maga az igazi szex – hozzá képest a paplanhancúr csak egy unalmas biológiai házi-feladat, s annak hosszú ideig megszemélyesítője, arca nem volt más, mint Kádár János, aki itt fáradtan, megviselten ugyan, mégis kisminkelve és reménykedve várja, hogy új életet leheljenek belé. Segítesz neki?

***

drMáriás (született Máriás Béla) (Újvidék, 1966. november 3.) festő, író, zenész, a Tudósok együttes frontembere. Belgrádban folytatta művészeti tanulmányait és 1991-ben költözött Magyarországra az egykori Jugoszláviából.

„Ha majd kétségek merülnének fel, milyen abszurd világban éltünk itt az ezredfordulón, elég megnézni drMáriás képeit. A művész a lehetetlent idézi meg, mint valódi kelet-európai realista.” (Gulyás Gábor)