1967-ben lépett elő Nicolae Ceaușescu Románia első számú vezetőjévé
Az 1967-es hatalomra jutásával Ceaușescu megkezdte hosszú és félelmetes uralmát, amely 1989-ig tartott.
Mert hogy jövök én ahhoz, hogy megbocsássak azoknak a kommunistáknak, akik hetedíziglen tönkretették a családom életét? Interjú.
„Régóta ismerjük egymást. Nekem mindig is úgy tűnt, hogy van benned egy engesztelhetetlen düh, az igazságérzet sérelme a kommunistákkal szemben. Arra gondolok, hogy nem tudsz nekik megbocsátani. Miért nem? Annyi idő telt el azóta.
Érdekes ez a düh, mert ez azért megszelídült az idők során. Most már az maradt belőle, amit nagyon pontosan úgy fogalmaztál meg, hogy nem tudok megbocsátani, mert nem lehet megbocsátani. Több okból sem. Először is: igazi bocsánatkérés nem hangzott még el (nevetés). Ezt kell, hogy cizelláljam, mert maszatolás volt természetesen, de az igazi bocsánatkéréshez, ha már keresztény kultúrkörben élünk, hozzátartozik a bűnbánat, azután a vezeklés, és azután, akiknek a dolga és az illetősége, azok majd megbocsátanak, elsősorban is az Úr. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy megbocsássak azoknak a kommunistáknak, akik hetedíziglen tönkretették a családom életét? Egyébként nagyon ambivalens a viszonyom ehhez a problémához, mert egész egyszerűen nem értem az én drága jó népemet, akik között még mindig sokan vannak olyanok, akik meg engem nem értenek, amikor erről beszélek. A ’90 előtti időszak gyalázatos volt mindenki számára, azok számára is, akik a haszonélvezői voltak annak a rendszernek, és mégis, fel nem foghatom, hogy mégsem tudnak szabadulni attól, hogy ne nosztalgiázzanak például. Ma már ott tartunk, hogy vannak, akik azt mondják, hogy »óh, hát akkor jobb volt, volt munkánk, igaz, hogy nem kaptunk érte szart se, de azért úgy el lehetett lenni«. Na, én ezt nagyon nehezen tudom elfogadni.
Annak azért nagyon erős moralitása van, hogy engesztelhetetlen vagyok a megbocsátás tekintetében.
Így van, így van. Hagy mondjak két példát a szüleim életéből. Az apám kulákszármazéknak számított abban a rendszerben. A Néphadseregben lehetőséget kapott arra, hogy szertornázhasson, rendkívül ügyes volt egyébként. Ezzel nemcsak sok őrséget lehetett megúszni, hanem ő ezt úgy csinálta, hogy versenyeket nyert és büszkék voltak rá az akkori elvtársai. »Gajdics elvtárs, nagyon jól tornázik« (nevetés). Ez annyira megtetszett az apámnak, hogy mivel egyébként sem engedték az akkori urak tanulni, azt mondta, hogy akkor Testnevelési Főiskolára megy, ha már ilyen jól megy ez a szertorna. El is ment a felvételire, tele volt az aula. És sorolták, hogy kiket méltóztatnak engedélyezni a kommunista elvtársak egyáltalán felvételezni. Majd felállították abban a tömegben az apámat és azt mondták neki, hogy »Gajdics, maga mit képzel ezzel a származással hogy jöhetne a Népköztársaság egyetemére, hogy dugta ide a képét egyáltalán?«.
Tehát a megalázás.
Az. Nem is mondok többet. A másik példa anyám. Ő ’56-tal kapcsolatban vetette el a sulykot. Pontosabban, a bátyja. Aki, amikor vidéken is kitört a forradalom, akkor fogott egy oldalkocsis motorkerékpárt, telerakta élelmiszerrel és vitte Diósgyőrbe a forradalmároknak, hogy azok ne haljanak éhen. Többször megtette az utat, aztán egyszer lebukott. Akkor már harcok dúltak, már bejöttek az oroszok. Akiket etetett, azoktól kapott egy fegyvert is, amit betett az oldalkocsiba, a kaja alá, na ez lett a veszte. Soha nem használta, mégis hét évet ült Kádár börtönében. Amikor kijött, akkor olyan állapotban volt, hogy teljesen szétdúlta a családját, kezdve a nagyapámmal, aki már azt is nehezen viselte, hogy ő, az igazi mesterember, aki mindent megtett, hogy a gyermekeit taníttassa, odakeveredik, hogy nem hogy nem tud embert nevelni a fiából, hanem börtöntölteléket csinál belőle a rendszer. Azt az elmondhatatlan szenvedést, ami ezeket az embereket érte a börtönben, anyám bátyja nem tudta feldolgozni...”