A család a legfontosabb iskola – Charles Handy a Mandinernek

Charles Handy ír társadalomfilozófus, a világ egyik legismertebb üzleti gondolkodója, a Brit Birodalom Rendjének parancsnoka (CBE). Az Oxfordi Egyetemen tanult filozófiát, majd a Shell olajvállalat borneói részlegének volt a vezetője. Üzleti karrierjét félbehagyva az MIT üzleti iskolájában dolgozott, majd a London Business Schoolon kidolgozta a máig működő Sloan MBA programot. 1987−1989 között a Royal Society of Arts elnöke volt. Egyetemi pályája befejezése óta csak az írásnak él. Műveit számos nyelvre, köztük magyarra is lefordították. Világszerte több mint kétmillió könyvét vásárolták meg eddig. Legújabb könyve, a Második görbe a HVG gondozásában jelent meg magyarul.

Fotók: Elisabeth Handy.

Ön az üzleti témájú könyveiben sokszor említi a családját. Nagyon fontos önnek a család?

Igen, a család nagyon fontos.

Úgy is lehetne kérdezni, mi fontosabb: a család vagy a munka, a karrier? Hogyan lehet a kettőt összehangolni?

Nos, ez nagyon nehéz probléma. Az egyik könyvnek, ami a leginkább hatott rám, amikor fiatal voltam, az volt a címe: Muszáj, hogy a sikernek oly nagy ára legyen? (Must success cost so much?) A szerzőpáros, Paul Evans és Fernando Bartolome öt éven át több mint kétezer üzletemberrel és a feleségeikkel készített interjúkat. Ezek az üzletemberek ötvenéves korukra nagyon bánták, hogy kevés időt töltöttek otthon a gyerekeikkel. Különösen, amikor azok tizenévesek voltak. Ma azt hisszük, hogy a gyermekek nevelését kiszervezhetjük más közösségekhez. Akár már a csecsemőkorban is átadjuk másnak a nevelésüket.

Ezt az időt a szülőkkel, különösen is az édesanyjával kell töltenie gyermeknek.

Meg lehet ezt oldani a mai társadalmi berendezkedés mellett, amikor a legtöbb családban két fizetésre van szükség a megélhetéshez?

A lányom és a férje például együtt dolgoznak, közös rendelőjük van és megosztják a terhet. Egyikük sem teljes állásban dolgozik. Amikor mindkét szülő főállásban van, nagyon nehéz. Fontos, hogy az egyik szülő otthon legyen, amikor a gyermekek megjönnek az iskolából. Jó lenne, ha minden családban legalább az egyik szülőnek ennyire rugalmas lehetne a munkaideje. Máskülönben valakinek áldozatot kell hoznia. Angliában ez többnyire még mindig az anya, de vannak férfiak is, akik „háziférjek”, például vezető politikusnők esetében.

Az államnak nem kellene többet tennie ezen a területen?

Persze, van szülési szabadság, amit ma már akár az apa is igénybe vehet. Igen jó lenne, ha ez hosszabb lenne.  Sajnos előfordul, hogy még a most biztosított időtartamot sem tudja vagy meri otthon tölteni az anya. Ez főleg szoptatáskor pótolhatatlan, amikor a gyermeket rendkívül szoros kötelék fűzi az édesanyjához. A kisgyermek az apjával csak később tud egyre szorosabb kapcsolatot kialakítani, és az apának is kell talán 3-4 hónap, hogy egyre ügyesebben vegyen részt a kicsi életében. Nekem ez volt a tapasztalatom.

A Második görbe című könyvében azt írja, hogy a családi közeg a legfontosabb iskola az életünkben. Ha ez így van, nem volna bölcs befektetés még többet áldozni rá közösségi szinten?

Igen, ez fontos, jó befektetés volna, bár nehezen lenne mérhető, vajon mennyire. A bölcsődére, óvodára költött pénzt talán be lehetne építeni a családi pótlékba. De ez nehéz a kormánynak, mert szinte lehetetlen ellenőrizni, hogy valóban helyesen, a gyermekre költik-e a pénzt. Jó lenne, de nem látom, miként valósítható meg a gyakorlatban. Ez nagy politikai kihívás.

Egy másik könyvében azt írja, hogy amikor a vállalati szférában elhelyezkedett, úgy érezte, az iskolában nem tanult semmit, amit konkrétan a munkájában használhatna, mégis jól boldogult, mert komoly, érett, általános tudása volt. Hogyan nevelhető, képezhető az ilyen kiművelt emberfő?

A kérdés az, mit tanulunk.

Az embereknek döntéseket kell hozniuk az életükről, célokat találniuk maguknak. Ezekben kell segítenie az iskolának. Az életben később úgyis tapasztalat alapján tanulunk. Az iskolában többnyire „zárt” kérdésekre tanulunk meg válaszolni. Ezek olyan információk, amelyek például az internetes keresők segítségével ma már kikutathatók. Az életben viszont „nyitott” kérdések vannak, amikre nem találunk kész válaszokat. Ezért elsősorban gondolkodni kell megtanulni. „Elvegyem-e feleségül ezt a nőt? Elköltözzem-e külföldre? Itt vagy ott vegyek-e házat?” Ezek az alapvető kérdések, amikre fel kell tudnunk készülni.

Jól érzem, hogy arra utal: inkább a humán tárgyakra kellene helyezni a hangsúlyt?

Igen. Vannak dolgok, amik nem változnak. Londonban a színházakban Szophoklészt, Shakespeare-t, Csehovot játszanak. Miért állítják ma is színpadra ezeknek a szerzőknek a műveit? Azért játsszák őket, mert ezek a darabok az élet nagy dolgairól szólnak. Az embereknek el kell gondolkodniuk ezeken a kérdéseken, és ilyesmire kéne koncentrálnia az oktatásnak is. Az irodalom nagyon fontos, de meggyőződésem, hogy filozófiát is lehetne, kéne tanítani az iskolákban. A mai fiatalok azt gondolják, remekül tudnak kommunikálni, kapcsolatot teremteni másokkal, de a gond az, hogy a telefonjukon csinálják. Pedig az emberekkel nem így lehet együtt dolgozni, de erre csak később jönnek rá. Az iskolának meg kéne tanítania az embereket arra, hogyan tudnak később együttműködni másokkal a családban, a munkahelyen stb. A csapatsportok is ezért nagyon fontosak, együttműködésre nevelnek. Vagy a drámaoktatás szintén nagyon hasznos lehetne.

A Távol-Keleten nagyon más, szigorú, tudásalapú oktatás van. Úgy tűnik, ezek az országok most jobban teljesítenek. Mi lehet ennek az oka?

Attól függ, hogyan mérjük a tudást. Nem vagyok biztos abban, hogy ez csak az oktatás miatt van. Annak idején elhívtak Szingapúrba tanácsadónak. A kormány akkor még húsz éves munkaerőpiaci és képzési tervvel rendelkezett. Remekül tanultak már akkor is, de nem voltak vállalkozók az országban. Őket importálniuk kellett. Nagyon előre programozott volt a rendszerük. Mintegy négymillióan éltek az országban, de nem volt hivatásos szimfonikus zenekaruk, komoly színházuk, nagy múzeumuk. Nem volt kreatív a légkör. Azóta sokat tettek ez ügyben. Azt olvastam, hogy az oktatási költségeik harminc százalékát csoportosítják át erre a célra. Önmagában a nagyon merev oktatás nem vezet sehová.

Sokkal fontosabb, hogyan szervezik meg a vállalatokat. Ezekben az országokba hatalmas a merítési lehetőség is, hiszen nagyon sok embe rél itt. Ahogy egyre többen tanulhatnak, természetes, hogy rengeteg tehetség kerül elő. Könnyen lehet, hogy a következő Mozart kínai lesz.

Az Éhező szellem című könyvében felsorol tizenegy különböző intelligenciafajtát, és azt mondja: az oktatásban az egyik legfontosabb feladat az lenne, hogy mindenki összeállíthassa az „intelligenciaprofilját”. Ez alázatot követelne, ami manapság nem divatos. Azzal is szembesülnünk kell, miben nem vagyunk jók?

Ha az iskolákban intelligencia alapján felmérnénk a diákokat, azt látnánk, hogy az ember sok mindenben nem tehetséges, de legalább egy kicsit mindenki ügyes valamiben.

Velem is ez történt: azt hittem, jó vagyok valamiben, remek üzletember leszek, aztán kiderült, hogy abban nem vagyok igazán tehetséges.

Manapság folyton a készségalapú oktatást emlegetik mint varázsszót. Ön hogyan határozná meg, mit nevezünk készségnek?

Az egyik könyvemben „arany magvaknak” nevezem azokat a belső képességeket, amik közül néhány megvan mindenkiben. Ha felismerem, akkor ezeket készségekké változtathatom.

A velünk született képesség és a készség között tehát a gyakorlás a különbség?

Igen, a képességet ápolni, gondozni kell, és akkor készséggé válhat. Az empátiás képesség is ilyen például. Van, akinek jobban megadatik, van, akinek kevésbé, de azt is lehet és kell is fejleszteni neveléssel, gyakorlással. Az is igaz, hogy mondjuk a zenéhez nem mindenkinek van tehetsége, nem lehet mindenkiben minden képességet készséggé fejleszteni. Ezt el kell tudni fogadni. A Beatles a leghíresebb, legsikeresebb együttes volt a világon, pedig amennyire tudom, az iskolában nem voltak sikeresek. A jó zenei képességüket sok gyakorlással fejlesztették. Rengeteget dolgoztak, gyakoroltak, és így vált készséggé a tehetségük. Profik voltak. A család azért is fontos, mert jobban fel tudja ismerni, miben vagy jó, mint az iskola. Anyám nem akarta, hogy nemzetközi üzletember legyek. Amikor elindultam az első kiküldetésemre, azt mondta: „Nem baj fiam, amit tapasztalsz, legalább jó anyag lesz az első könyvedhez”. Értetlenül néztem rá, pedig ő már akkor tudta, hogy tanár, író leszek.

Az édesanyja úgy érezte, és önnel beszélgetve nekem is úgy tűnik, hogy rossz volt a pályaválasztása. Ön hogy látja?

Igen, most én is látom már, az nem volt megfelelő karrier nekem, de abból a szempontból jó volt, hogy később üzletembereket tanítottam. Hasznos tapasztalat volt, mert legalább hivatkozhattam az élményeimre, hogy elhiggyék, tudom, mit beszélek. A gyerekeimnek azt tanácsoltam, hogy a tanulás befejezése után évekig ne keressenek állást. Meglepődtek, de persze nem arra gondoltam, hogy munkanélküliek legyenek, hanem először tapasztalják meg, miben jók, mi az, amit tudnak, amire másnak szüksége lehet tőlük. Ma már sokáig élünk, több időnk van, és ezért is fontos, hogy az emberek tényleg a megfelelő helyre kerüljenek.

Sokat hallani ma a „fiatal, városi, kreatív” rétegről (yuccie-k). Ők valóban mind kreatívak?

Nem azok. Sokan el is buknak, de rengeteget lehet ebből tanulni. A pályakezdőknek azt szoktam mondani, hogy pár év alatt egy nagy szervezetben sokat tanulhatnak, és rájöhetnek, nem veszítenek olyan sokat, ha nem maradnak ott örökké. Amikor én otthagytam az olajvállalatot, amelynek dolgoztam, mindent újrakezdtem, ösztöndíjból éltünk egy kisgyerek mellett. Kevesebb pénzünk volt, nem voltak már utazások első osztályon; de tudtam, mit hagytam ott, miben nem vagyok jó, és nem bántam, mert tudtam, mit veszítek, nem voltak már illúzióim.

Beszélgettünk az élethez, munkához szükséges alapvető általános tudásról. Miként lehet erre szert tenni?

Az új technika rengeteget segít. Ott a Google, ha van egy kérdésem, megtalálom a választ. A gépeimet YouTube-videók alapján tanulom kezelni, javítani. Fantasztikus, mennyire szeretik az emberek megosztani, átadni, amit tudnak.  Bár ezek nyílván eléggé triviális példák.

És az összetettebb problémák megoldásához szükséges komoly, adott esetben specifikus tudással mi a helyzet?

Ez lehet egy egyetemi professzor, egy főnök, egy tanácsadó. Tőlük tanulhatunk a legtöbbet. Az egyik legfontosabb készég a kapcsolatok kiépítése: megtalálni az utat a megfelelő, nagy tudású emberekhez, és megtanuljam tőlük, amit kell.

Amit mond, sokan ma túl tekintélyelvűnek gondolnák. Muszáj mindig a „nagy öregektől” tanulni?

Van, amit megtanulhatunk egyedül, de sokat is hibázunk közben. A rövidebb, egyszerűbb út, ha megtalálom azt, akitől tanulhatok. Meg kell ismernem azt a területet, amivel foglalkozni szeretnék, ehhez támaszkodnom kell mások tapasztalatára. Kell, hogy valaki bemutasson azoknak, akiktől tanulhatok, akik segíthetnek. Nem szabad félénknek lenni, merni kell segítséget kérni, keresni kell ezeket az embereket. Ez nem tekintélyelvűség, a józan ész is ezt diktálja.

Arról ír egy helyen, hogy a munkahely, mint közösség, identitásformáló közeg is fontos. Nem lehetünk teljesen szabadúszók?

Kell egy közösség. Mindent egyedül csinálni nagyon nehéz. A legtehetségesebb zenésznek is kell ügynök. Mindenkinek kellenek társak. A szervezetek összehoznak embereket, hogy igazán nagy dolgokat hozhassanak létre. A nagy szervezetek ezért nem is fognak eltűnni, de át kell alakulniuk, emberarcúvá kell válniuk. Nagyon nem szeretem az „emberi erőforrás” szóösszetételt. Szörnyű kifejezés! Az első munkahelyemen mindenkit ismertem, még a családjukat is. A társaság szó (company) az angolban nagyon jó, mert érzékelteti, hogy valódi társakra (companion) van szükségünk.

Mégis bizonyos szektorokban talán kevesen érzik, hogy egy nagyobb közösség részei. Nem csak egy apró láncszem a munkavállaló ma?

Amikor hazajöttem a Távol-Keletről, a vállalatomnál kaptam egy irodát, aminek az ajtaján ez állt: MKR-35. Ez voltam én. Ideiglenes szerepet töltöttem be, ahogy a szociológiában mondanák. Erőforrás voltam csupán. Alá sem írhattam a jelentéseimet, emlékeztetőimet. Mindössze egy szám lettem. Háromoldalas munkaköri leírásom volt, arra korlátozódott a tevékenységem. A végén volt egy pont, hogy saját hatáskörben tíz font értékhatárig jóváhagyhatok kifizetéseket. Ez ma talán száz fontnak felelne meg. Ceruzákat mondjuk vehettem volna belőle. Előtte évekig a Shell borneói részlegét vezettem. Százötven alkalmazottért feleltem. Ez a váltás szörnyű élmény volt. Saját véleményem sem lehetett. Ezt nem lehet kibírni, ott is hagytam.

Valami ilyesmire gondolhatott Marx, amikor a munkától való elidegenedésről írt?

Pontosan. Arra jössz rá, hogy nem tudsz pozitív változást elérni, csak negatívat. Egyszer olajfinomítót akartak építeni a Nápolyi-öbölben. Az ezzel kapcsolatos papírok átmentek az én kezemen is. Akkoriban még mindent papír alapon intéztünk. Összetéptem a papírt, de nem tehettem semmit a dolog ellen. Talán, ha három hetet csúszott miattam a beruházás.

Milyen tanácsot adna a pályaválasztás előtt álló fiataloknak?

Az egyetemen azt kell tanulni, ami a leginkább érdekli, amit szeret. Számomra ez az ókori görög és latin nyelv, valamint a filozófia volt. Meglepően sokat tanultam belőlük. Nem azt kell tanulni, amiről azt sejtjük, hogy a leghasznosabb lesz. A világ, mire elvégezzük az egyetemet, megváltozhat. Azt kell tanulni, ami fontos nekünk. Egyre többen nem is mennek egyetemre, ami kár, mert rengeteg dolgot megtanulhatnának, ami később a javukra válna és megtalálnák a helyüket. Manapság sokan bemennek az egyetemre, és utána vagy már közben elkezdenek dolgozni valamit, ami nem jó nekik, aztán beragadnak ebbe a helyzetbe. Ez szörnyű.

Ön az MIT-n tanulmányozta az üzleti képzést. Finoman szólva sem beszél róla szuperlatívuszokban. Mi ennek az oka?

Azt tanultam meg az MIT-n, hogy nem is kellett volna odamennem. De nem volt baj, mert rájöttem, hogy mi is meg tudjuk ezt csinálni Angliában, és a London Bussiness Schoolon elég jól meg is csináltuk, azt hiszem.

Mi a baj az MBA képzésekkel? Bizonyos körökben ez a három betű még mindig nagyon jól cseng.

Az MBA vezérigazgatónak nevel,

A vállalati kommunikáció rengeteget változott, hihetetlenül felgyorsult. Mit gondol egy cégen belüli hatékony kommunikációról?

Mindig is igaz volt, hogy a személyes megbeszélés kis csoportban és egyénileg a legeredményesebb. A társaságoknak olyanoknak kell lenniük, mint a hadseregek, amik – nem véletlenül – kisebb egységekre vannak osztva. Személyesen kell elvinned az információt a megfelelő helyre, hogy meg is valósítsák. Kell a személyes vonal, ezért úgy érzem, a nagyvállalatok meg fognak változni. Mindegyikben lesz olyan közös platform, ahol az információhoz sokan hozzáférhetnek. A vállalatoknál küzdeni kell a struktúrák megmerevedése ellen. Pont most ment csődbe az egyik legnagyobb angliai építő vállalat, a Carillon, amelynek milliárdos állami megbízásai voltak. Ennek az volt az oka, hogy már senki nem látta át a rendszert, és nem vették észre időben, hogy baj lesz. A céget végső soron alulról irányítják, fentről sok mindent nem látni.

A vállalatok nem bíznak eléggé a munkatársaikban?

Az embereknek azt kell érezniük, hogy fontosak. Most hallottam egy kutatásról, ami azt vizsgálja, mennyien vannak, akik nem érzik fontosnak magukat, és úgy gondolják, értelmetlen, nélkülözhető a munkájuk. Rengetegen vannak így, és ez az emberi tehetség elpocsékolása. A személyzetiseknek erre oda kellene figyelniük. Elengedhetetlen, hogy az emberek fontosnak, hasznosnak érezzék a munkájukat. A filmek végén hosszú percekig megy a stáblista. Azok az emberek mind fontosak voltak, kellettek a filmhez, és a végén formálisan el is ismerik a közreműködésüket. A nagyvállalatoknál is hasonlóan kellene tenni.

Mit tanácsolna azoknak, akik úgy érzik, nem értékelik eléggé a munkájukat, és kezdenek kiégni emiatt?

Hagyják ott!

Vannak, akik beleragadnak ebbe az életbe: boldogtalanok, de nem változtatnak, mert azt hiszik, hogy a jó fizetésért megéri. Aztán később jönnek rá, hogy ez nem volt okos döntés.