Paranoia és apokalipszis

„– Egy, a politika által szétszabdalt országban élünk. Mintha mindent az határozna meg, hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Van, aki szerint az elviselhetetlen, ami most zajlik, van, aki szerint pedig az (is) elviselhetetlen, ami ezelőtt zajlott. A koncertjeiden rendszeresen reflektálsz az ország ügyeire, helyzetére. Hol csak egy sokatmondó dal erejéig, hol bővebben kifejtve. Hogy látod a jelen Magyarországát?

– Jártam a pécsi Janus Pannonius Egyetem művelődésszervező szakára, ahol nem a jog oktatására helyezték a legfőbb hangsúlyt, de mégis, egy évfolyam alatt elég sokat tanítottak jogfilozófiáról, jogelméletről, például azt az axiómát, hogy minden helyzet más, és mi azt vizsgáljuk, hogy úgy viselkedett-e valaki, ahogy az az adott helyzetben elvárható. Nem jó, ha valaki teljesen biztos abban, hogy igaza van és azt csinál, amit akar. És ha véletlenül nem úgy viselkedett, ahogy az elvárható, akkor az adott helyzetben felelősségre vonhatják. Most a többség túlhatalma érzékelhető, azt is mondhatnám, tudatos merénylet zajlik azok részéről, akik értenek a joghoz. Ha amatőrök lennének, hamar meg lehetne változtatni utánuk a helyzetet, de nem azok, hanem nagyon is jól átgondolt terv szerint működnek. A kétharmad jogilag valóban mindenre felhatalmazza őket, egész pontosan a miniszterelnököt, hiszen láthatóan minden megvalósul, amit akar és semmi sem valósul meg, amit nem akar. Azt mondja például, hogy az utóbbi húsz év a baloldal tudatos támadása volt népe ellen, elfelejti hozzáfűzni, hogy ezalatt a húsz év alatt ő maga is kormányon volt négy évig. Esetleg azt el lehet képzelni, hogy a nép butaságból minden választáson magára támad. Mondjuk, ha igaza van, akkor miért szavazott ugyanaz a nép kétharmadot Horn Gyula kormányának? És mi lett volna, ha ők negyven évre megkötik a következő kormányok kezét? Én például érzek személyes felelősséget, hogy nem emeltem föl kellő mértékben a szavamat mindaz ellen, ami folyik, nem voltam elég kötelességtudó és szorgalmas, hanem részt vettem ennek a húsz évnek az elpazarlásában. Nem mondhatom, hogy ezt, ami van, ők csinálták, hanem mindannyian, én is. Szabad választásunk miatt hagytuk eddig fajulni. Az uniótól is várhattunk volna nagyobb szolidaritást, több empátiát. Ez a gyúanyaga a Jobbik unióellenes retorikájának. De úgy tűnik, a kapitalizmus már csak ilyen, lényege a tőkehaszon-maximalizálás. Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól azt is elveszik, amije van. Tanítsuk meg a proletárokat kesztyűbe dudálni. Ami még szörnyűbb, nem gyártanak már se dudát, se kesztyűt. Ebben a virtuális pénzcsinálásban a feleslegesek kipörögnek a történetből. És ha többen lesznek, mint akikre szükség van a pénzcsináláshoz, az már tényleg apokaliptikus lesz. Különben ez a bal- és jobboldalira való felosztás egyre kezelhetetlenebb félreértésekhez vezet. Senki sem tudja megmondani, mit jelentenek ma ezek a szavak. Egy állampolgárnak akkor kell félnie az államtól, ha azt hiheti, hogy azt csinálnak vele, amit akarnak, és neki korlátozott lehetőségei vannak arra, hogy érdekeit érvényesítse. Ilyen volt a kádárizmus is. Ha befogtad a szádat, lopott lakókocsidban, kis telkeden boldogan élhettél. Tényleg nem volt munkanélküliség, sőt kötelező volt dolgozni, de ha véletlenül felfigyelt rád a rendőrség, még édesanyádnak is veszélyes volt érdeklődni, hogy melyik börtönben tartanak fogva. Az ellen emeltek vádat, aki ellen akartak, és nyilvánvalóan bűnösök is megúszhatták a felelősségre vonást, ha a mi kutyánk kölykei voltak. Petőfi azt írja valahol, hogy két emberfajtát utál igazán, a zsarnokot és a szolgalelkűt. Mindig megdöbbent, hogy az emberek mennyire könnyen képesek lemondani a személyes meggyőződésükről, és beállni a kórusba, együtt üvölteni a farkasokkal.”