L. Simon László, az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának fideszes elnöke saját magát egyszerre tartja a kultúrpolitika alakítójának és elszenvedőjének. Hangsúlyozta: nem érdemes egységes nemzeti kánonról beszélni, ennek az ideje lejárt. Csak az számít, hogy hogyan viszonyulunk a versengéshez, a kultúrpolitika pedig ezeknek a kánonoknak az interakcióját segíti elő. L. Simon lehetetlennek látja azonban a különböző táborok diskurzusának megvalósítását, mert ez ellentétes a politika szavazatmaximalizálásra épülő logikájával. Vidnyánszky a fiatal rendezőgeneráció hiányát is az igazodási kényszernek tudja be. Az igazgató szerint viszont ma szabadabb a magyar színház, mint tíz éve volt, arra viszont nagyon kell ügyelni, hogy a művészek ne megfelelési vágyból alkossanak.
A legfontosabb kihívás jelenleg az, hogy a többé vagy kevésbé kanonizálódott művelődési anyagot egyáltalán tovább képesek-e adni a következő nemzedékeknek – érvelt L. Simon. A magyar művészet Fekete György szerint világszínvonalú, az alkotókat pedig nem érdekli a kánonkérdés. Megállapításával Kukorelly és L. Simon is vitába szállt. L. Simon ezt önbecsapásnak értékelte, hiszen szerinte a művészek a legjobb értelemben hiúak, és igenis foglalkoztatja őket a visszajelzés. Emlékeztetett a finanszírozás kérdésére is: nem mindegy, hogy az országnak mennyi erőforrása van a kultúra működtetésére. Kevesebb pénzt fordítottunk a kultúrára, mint amennyit kellett volna, de többet, mint amennyit a magyar gazdaság teljesítménye elbírt – jegyezte meg a politikus. Kiemelte: kultúrpolitikának nem szociális feladatokat kell betöltenie, a kulturális mecenatúrának csak a minőségelv lehet az alapja.
A résztvevők a beszélgetés végén mind aláhúzták, hogy a kultúra emberének igenis van felelőssége, amelyet viszont csak akkor tud gyakorolni, kialakul a párbeszéd. A kultúrában való részvétel szerintük politikai tett.