Emberarcúak

„Úgy mondják: emberarcú fideszesek. Bár magam is használtam már ezt a kifejezést, de azért belátom, ez is csak egy szópótlék, egy homályos utalás arra, hogy valójában milyen is az igazi fideszes, illetve milyennek kell lennie. Az emberarcúak, ugye, nem olyan szélsőségesek, nem olyan radikálisak, és bár szolgálják – szolgálták – Orbán pártját s persze magát Orbán Viktort, de olykor kikacsingatnak – többen már múlt időben –; hajlandók a kötelező paneleken kívül megértő szavakat is használni.

A Fidesz, maga Orbán, nem szereti az emberarcúakat. Nem volt mindig ilyen, igaz, nem is volt mindig szükség emberarcúakra. 

De ez már a régmúlt, talán nem is emlékszünk azokra az időkre. Orbán a szolgákat, a szolgálókat szereti. Amit egyébként nem lehetne felróni egy vezetőnek, nyilván olyanokkal kell és szabad dolgozni, akik nem akadékoskodnak, sokkal inkább megfelelnek, végrehajtanak. Amúgy ezek az emberarcúak sem nagy lázadók, voltaképpen ott ballagnak ők is a sorban, csak időnként megengednek maguknak olyan nyilatkozatokat, amelyek felfoghatók az ellenzéknek – ellenségnek – tett gesztusként. És Orbán fejlődésének (?) ez is fontos része: ma már nincsenek gesztusok. Ahogy elmúlt a „ne mi nyerjük a legtöbbet” időszaka, elmúlt az is, hogy vetélytársként tekint – és tekintet – a politikai ellenfélre. Mind a politikusoknak, mind pedig a kormány által vezérelt médiának ütni kell. Az emberarcúak nem ütnek. Vagy nem ütnek eléggé. Nem ütnek elég nagyot.”

Nyitókép: MTI/Soós Lajos