„Magyarország iszonyú ellenszéllel dacol. Legkésőbb a migránsválság 2015-ös kitörése óta napi szinten tapasztalhatjuk, milyen zsigeri gyűlölettel ront neki a nemzetközi progresszív–globalista hálózat mindennek, ami nem a magányosan fényűző kozmopolita fogyasztó. Gyűlölt ellenségük a vallás, a nemzet és a család. Magyarország – nem kevés kurucsággal – mindhármat zászlajára tűzte, miután 2010 tavaszán megszabadult az MSZP–SZDSZ-től; ezzel olyannyira magára haragította a hálózatot, hogy az már 2011-ben megkísérelte elmozdítani a kétharmados nemzeti kormányt. A körülmények azóta se javultak, legfeljebb mi lettünk combosabbak, és ilyen helyzetben különösen nehéz építeni. Márpedig építeni kell, mert kuruckodással csak háborúzni, béklyókat lerázni lehet, fejlődni nem. A Tihanyi jobboldal című zsebkönyv arról tanúskodik, hogy a magyar jobboldal erősen keresi, mit akarjon felépíteni, de arról is, hogy még nem teljesen találta meg.
Négy évig el lehet kormányozgatni csak úgy buliból – jó néhány országban megcsinálták már ezt különböző pártok, a demokrácia végtelen dicsőségére. Ha viszont egy politikai erőnek megadatik tizenhat vagy több év, ott már komoly felelősség van.
»Politikai küzdelmünk tétje, hogy korszak lesz-e a rendszerből (…) számára megfelelő kulturális korszakba kell ágyaznunk a politikai rendszert« – szögezi le a könyv záró tanulmányában Békés Márton történész, a Kommentár folyóirat főszerkesztője, kifejtve, hogy a politikai hatalom rendszerint a kulturális hegemónia következménye, s ezért, ha utóbbit sikerül lassan, csendesen lebontania az ellenoldalnak, utána látványosan omlik össze a politikai hatalom. Magyarország látszólag kilóg ebből a mintázatból, ám valójában csak a sorrend fordult meg. Nálunk az innovatív jobboldal át tudta venni a stabil politikai hatalmat annak ellenére, hogy a kulturális hegemónia a második világháború utáni erőszakos szovjetizálás óta a baloldal kezében van. A kulturális hegemónia átvétele nélkül viszont a politikai hatalom sem lehet tartós.”
Nyitókép: Facebook