Valaki vagy valami a magzat?

„Ultrakonzervatívnak nevezik az olyan szabályozást, amely az anya életveszélye kivételével minden esetben tiltja a magzatok elvetetését. Pedig nevezhetnénk ultraliberálisnak is, ha a liberalizmus lényegének az emberi méltóság elismerését és védelmét tartjuk. Vagyis azt, hogy minden személy abszolút belső értékkel bír, és ezért soha nem alacsonyítható le puszta eszközzé. Ha ugyanis a magzat emberi személy, akkor ki kell állnunk az élethez való joga mellett. De emberi személy-e? Ez itt az alapvető kérdés, aminek semmi köze sincs politikai ideológiákhoz. Sőt, bár a közélet optikáján át manapság kétségtelenül »katolikus ügynek« tűnik, igazából a valláshoz sem. Le kell hántanunk ezeket a közéleti vita felszínéről, hogy tisztábban lássunk.

De tudunk-e szót érteni ebben a kérdésben? Csak úgy, ha a politika és a jog világából visszalépünk az erkölcs területére. És semmi másra nem hagyatkozunk, mint a legalapvetőbb élettapasztalatainkra és a becsületes következetességre.

Mit jelent az, hogy valaki emberi személy? Még pontosabban: mit jelent az, hogy a bennünket körbevevő világ egy részhalmazát, jelenségét »személyként« azonosítjuk? Ahelyett, hogy elvont definícióval próbálkoznánk, fogalmazzuk át a kérdést: mit jelent egy személyt felismerni, egy személlyel találkozni? A választ a legtömörebben Martin Buber zsidó filozófus fogalmazta meg. Szerinte személyről akkor van szó, ha arra, amivel találkozunk, nem »Az«-ként, hanem »Te«-ként tudunk tekinteni. Ez olyan alapvető tapasztalatunk, amely nem vezethető vissza semmi másra, nem magyarázható semmi mással. Noha a találkozás az anyagi dolgok világában történik, lényegileg meghaladja azt, mintegy rést üt rajta.

De Buber hozzátette azt is, hogy a másikhoz való viszonyulásunk módja jórészt döntés kérdése. Elnyomhatjuk, elhessegethetjük a gondolatot, hogy a másik valaki, nem pedig valami. De ha őszinték vagyunk magunkhoz, azt is pontosan tudjuk, hogy hazugság és erkölcsi hiba, ha elfeledkezünk a másik ember személy voltáról, és pusztán tárgynak, eszköznek tekintjük. Tisztában vagyunk azzal is, hogy ezt a hibát úgy tudjuk leküzdeni, ha odafordulunk a másikhoz, jóindulattal, a javát akarva. Vagyis: szeretjük.

A magzatok személy voltának próbája is az, hogyan látják őket azok, akik a javukat akarják, szeretik őket. A megfogant gyermeket szeretettel váró szülőknek egyértelmű: az anyaméhben valaki, nem pedig valami növekszik és fejlődik. A magzatot elveszítő szülők gyásza ugyanezt erősíti meg. Az anya pedig ezt mondja gyermekének: »amikor terhes voltam veled«, vagy »amikor megszültelek«, nem pedig ezt: »amikor egy organizmust hordoztam, amelyből később te lettél«, amint korunk nagy német gondolkodója, Robert Spaemann emlékeztetett. Aki pedig abortuszra készül, a gondolati és érzelmi eltávolítást, a közömbösséget erőlteti.

De persze el is bizonytalanodhatunk. Az érzések megcsalhatnak, így az ész fogódzóira is szükségünk van. Valóban a megfoganás pillanatától kezdve személyről van szó? Hiszen hiába szólítjuk »Te«-nek, válaszolni nem tud. Vajon nem csak akkortól személy, amikortól érez? Vagy amikortól önálló életre képes? És ha életképtelen vagy értelmileg súlyosan fogyatékos? Ezek kétségkívül olyan kérdések, amelyek felől hétköznapi megfigyeléseink bizonytalanságban hagyhatnak. De éppen ebből kell kiindulnunk. Ugyanis nemcsak mi, senki más sincs olyan tudás birtokában, amelynek alapján meggyőzően állíthatná: az embrió, a magzat egy adott pillanatban még nem, a következőben pedig már személy. És annak sincs értelme, hogy azt mondjuk, valaki éppen »valahány százalékban« személy. Vagy »Az«, vagy »Te« – harmadik lehetőség nincs.”