Mi maradt az amerikai álomból?

Nyitókép: a Highland Park-i lövöldözés helyszíne július 4-én (Youngrae Kim / AFP)

„Well the winds in Chicago have turned me to shreds

Reality has always had too many heads

Some things last longer than you think they will

Some kind of things you can never kill”

(Bob Dylan: Cold Irons Bound)

Egy évig éltem Chicagóban, annak a negyednek a szomszédságában, ahol a hétfői mészárlás történt. 1998-99-ben. Akkoriban Highland Park egy nyugodt és biztonságos külváros volt, egy a mainál biztonságosabb Chicagóban.

1999. július 4-én a chicagói belváros nagy parkjában üldögéltem, a Butler Fielden, élő blues szólt a szabadtéri pavilonból, több ezer család piknikezett a szikrázó napsütésben. Pokrócok, kempingszékek, hűtőtáskák mindenfelé. A gyerekek futkároztak a pázsiton, a nők félhangosan cseverésztek, a férfiak a bevett coolt hozták, kissé sablonosan: teniszpoló, baseball-sapka, golfnadrág, kezükben Budweiser.

A függetlenség napja Amerikában egy magyar számára a régi majálisok hangulatát idézi, persze minden szakszervezeti, munkásmozgalmi jelleg nélkül – a középosztály vonul ki a terekre, hogy egy nagy közösségi feelgood élménnyel fejezze ki nemzeti összetartozását, az alapító atyák és az állam iránti tiszteletét.

Két évvel jártunk akkor a nagy vízválasztó előtt:

Nem volt a levegőben semmilyen balsejtelem, a gazdaság pörgött, a közbiztonság a korábbi évtizedhez képest sokat javult, az amerikaiak többsége láthatóan élvezte saját életszínvonalát, az élet ügymeneteinek flottságát. A politikai élet forrongott akkor is, Bill Clinton a Monica Lewinsky-affér miatt második ciklusa felénél már bukott politikusnak számított, a szavazók lefutott meccsként tekintettek előre a jövő évi elnökválasztásra, a republikánus győzelem borítékolható volt.

Az ezredfordulón Chicago egy újabb fénykorát élte. Az egykor Al Capone-nal és John Dillingerrel azonosított város biztonságos volt, a gazdaság felfutása látható eredményeket hozott: az utcák tiszták voltak, egymás után nyitottak a boltok, vállalkozások, a belváros pezsgett, a szolgáltatások jól működtek, a modernizáció és a technológiai fejlesztések láthatóak voltak, a lepukkant indusztriális városrészek rekonstrukciói már zajlottak, a folyó- és tóparti sétányok régi ötlettelenségén is változtattak. A Windy City összképe alapján már nem egy provinciális amerikai nagyváros, hanem egy világváros arculatát mutatta. Számomra – ha lehet sztereotipizálni –

A midwesti mentalitást az 50 szövetségi állam bármely vidékéről érkezők kedvelték és nagyra tartották: két lábon a földön, realistán, mégis egy életvidám, optimista, laza hozzáállással a világ problémáihoz.

Highland Park Chicago talán legelegánsabb elővárosa. A belvárostól 30 kilométerre északra fekszik, közvetlenül a Michigan tó partján – történelmi tendencia, hogy a nyugati nagyvárosok többségében a jómódú részek az északi városnegyedek.

kerítés nélküli, szépen formázott és leginkább európai mércével nagy rezidenciális házakban. Néhány szerencsés a neves amerikai építész, Frank Lloyd Wright tervezte, Prairie-stílusú épületben. Mások olyan házakban, mint amelyet az 1990-ben itt forgatott Reszkessetek, betörők! című vígjátékban láthatunk.

Sokszor autóztam át a negyeden, mert a Michigan tó partján fekvő strandokhoz át kellett haladni ezen a városrészen. Mindig tiszta és rendezett képet mutatott a hely, a központjában vásárló utcák elegáns boltokkal, pubokkal, hivatalokkal, emberközeli közterekkel. Chris Isaak adott itt átütő hangulatú koncertet, a közeli szabadtéri Ravinia Fesztiválon, itt lakik máig több híresség, például a Chicago Bulls több volt sztárja – bár Michael Jordan a szomszédos Bannockburn-ben él –, nem véletlenül: a közeli Deerfield-ben áll a Bulls edzőterme, könnyen meg lehetett közelíteni.

inkább a világ zajától való nyugodt elvonulás lehetősége. A hely miliője azonban sugározta magából, hogy ez a negyed nem mindenkié, csak azé, aki ezt az életformát finanszírozni tudja. Az exkluzivitást jelzik a negyed amerikai átlagtól jelentősen eltérő szociológiai adottságai: lakosságának jelentős része magas jövedelmű, etnikai összetétele alapján 82 százaléka fehér, a családi állapot szerint pedig átlag fölötti (70 százalék) a házasok, családosok száma.

Chicago 2020-as gyilkossági térképe

Amikor hétfőn, az idei nemzeti ünnepen, a felvonulás első perceiben az elkövető egy háztetőről válogatás nélkül tüzelni kezdett a tömegre, akkor ezt az amerikai valóságot támadta meg. A suburb-ök nyugalmát, a felső középosztály békéjét, az amerikai társadalmi kohézió status quóját. Nem a 22 éves Robert Crimo III fogja megrontani Amerikát, de tettével beállt egy súlyosan káros folyamat uszályába: – ahogy Illinois állam kormányzója, Jay Robert Pritzker fogalmazott –

A gyilkos indítékait a nyomozás majd kideríti – vannak arra utaló jelek, hogy a szélsőjobbos QAnon-mozgalom szimpatizánsa volt –, de a tendencia egyértelmű: szinte heti gyakoriságúak az iskolai és más helyszínű lövöldözések, heti gyakoriságúak a brutális rendőri túlkapások, amelyek emberéleteket követelnek. Az amerikai fiatalok nem vadásztársaságoknál jelentkeznek őzbakra vadászni, hanem fegyvertartási engedélyüket arra a célra váltják ki, hogy emberekre vadásszanak.

2013-ban Highland Park önkormányzata a negyed területén megtiltotta a kézifegyver-tartást, ezt a rendelkezést később a szövetségi Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyta. A 22 éves gyilkos hat embert ölt meg és két tucat embertársát sebesítette meg a fegyverével a tilalom területén. Joe Biden elnök egy hete írta alá az új fegyvertartási törvényt, amely szigorított a fiatalkorúak lőfegyverhez való jutásának szabályain, illetve a hatóságok által megfigyelt vagy veszélyesnek ítélt személyek fegyvertartását korlátozta. A baj azonban nem csak a sok közkézen lévő fegyverrel van, inkább a ravasz meghúzását végző ujjaknak parancsot adó agyakkal – valami nagyon megváltozott a fejekben,

A hétfői tömeggyilkosság maradandó nyomot fog hagyni Highland Park közösségében: a megszokott békének vége. Ahogy Chicago is újból elvesztette ártatlanságát az elmúlt évtizedben, és ahogy Amerika is mértéket vesztett. 2001 vízválasztó volt, 2022-ben azonban nem lehet már egy húsz évvel ezelőtt külső támadásra fogni minden belső bajt. Az általam megismert 1999-es valóság a múlté, erről 2010-ben is meggyőződtem, legutóbbi ottjártamkor. Azóta még egy évtized múlt el, és a folyamat lefele tart. Krízis van.

Nyitókép: Székek az úttest szélén Chicago Highland Park nevű elővárosában, ahol egy fegyveres tüzet nyitott az amerikai függetlenség napja alkalmából tartott felvonuláson július 4-én.

fotó: MTI