Nyitókép: a Highland Park-i lövöldözés helyszíne július 4-én (Youngrae Kim / AFP)
„Well the winds in Chicago have turned me to shreds
Reality has always had too many heads
Some things last longer than you think they will
Some kind of things you can never kill”
(Bob Dylan: Cold Irons Bound)
Egy évig éltem Chicagóban, annak a negyednek a szomszédságában, ahol a hétfői mészárlás történt. 1998-99-ben. Akkoriban Highland Park egy nyugodt és biztonságos külváros volt, egy a mainál biztonságosabb Chicagóban.
1999. július 4-én a chicagói belváros nagy parkjában üldögéltem, a Butler Fielden, élő blues szólt a szabadtéri pavilonból, több ezer család piknikezett a szikrázó napsütésben. Pokrócok, kempingszékek, hűtőtáskák mindenfelé. A gyerekek futkároztak a pázsiton, a nők félhangosan cseverésztek, a férfiak a bevett coolt hozták, kissé sablonosan: teniszpoló, baseball-sapka, golfnadrág, kezükben Budweiser.
A függetlenség napja Amerikában egy magyar számára a régi majálisok hangulatát idézi, persze minden szakszervezeti, munkásmozgalmi jelleg nélkül – a középosztály vonul ki a terekre, hogy egy nagy közösségi feelgood élménnyel fejezze ki nemzeti összetartozását, az alapító atyák és az állam iránti tiszteletét.
Két évvel jártunk akkor a nagy vízválasztó előtt:
a 2001-es terrortámadások előtt Amerika a kiszámíthatóság, a prosperitás és a nyugalom földje volt.
Nem volt a levegőben semmilyen balsejtelem, a gazdaság pörgött, a közbiztonság a korábbi évtizedhez képest sokat javult, az amerikaiak többsége láthatóan élvezte saját életszínvonalát, az élet ügymeneteinek flottságát. A politikai élet forrongott akkor is, Bill Clinton a Monica Lewinsky-affér miatt második ciklusa felénél már bukott politikusnak számított, a szavazók lefutott meccsként tekintettek előre a jövő évi elnökválasztásra, a republikánus győzelem borítékolható volt.
Az ezredfordulón Chicago egy újabb fénykorát élte. Az egykor Al Capone-nal és John Dillingerrel azonosított város biztonságos volt, a gazdaság felfutása látható eredményeket hozott: az utcák tiszták voltak, egymás után nyitottak a boltok, vállalkozások, a belváros pezsgett, a szolgáltatások jól működtek, a modernizáció és a technológiai fejlesztések láthatóak voltak, a lepukkant indusztriális városrészek rekonstrukciói már zajlottak, a folyó- és tóparti sétányok régi ötlettelenségén is változtattak. A Windy City összképe alapján már nem egy provinciális amerikai nagyváros, hanem egy világváros arculatát mutatta. Számomra – ha lehet sztereotipizálni –
a pszichopata New York és az izomszagú Los Angeles között majdnem félúton Chicago volt a józanság földje.