Ennek a rendszernek is vége lesz

„Orbán Viktor 12 éve van hatalmon, most újabb négy év előtt áll, és ki tudja, még meddig marad. Ez egy rendszer, egy korszak, amelybe az én generációm, amely már azt hitte, hogy lehet ez másként is, élete teljében ragadt bele. Az ön édesapja, Vásárhelyi Miklós is az élete teljében élhette meg a kilátástalanság érzetét. Ezt hogyan tudta földolgozni?

Az én helyzetem annyiban speciális, hogy abba születtem bele, majd abban szocializálódtam, hogy mi marginalizált helyzetben vagyunk, tulajdonképpen ellenségek vagyunk. Én ezt akkor tudomásul vettem, adottságként fogadtam el, hogy nekünk ez a helyünk. Úgy hiszem, a kisebbségi lét még jót is tett a jellemünknek.

Egy hihetetlenül szolidáris családi közegben nőttem föl, s ez jellemezte a tágabb környezetemet is, vagyis a szüleim baráti körét, a hozzánk járó ismerősöket. Az a tény, hogy ki voltunk rekesztve a fősodorból, vagy ha úgy tetszik, ellenségek voltunk, erős belső kohéziót alakított ki, afféle sorsközösségé váltunk. Ugyanakkor soha, egyetlen pillanatig nem merült föl kétely bennem azzal kapcsolatban, hogy az én szüleimnek, az édesapámnak ne lenne igaza. Belső bizonyosságom volt, hogy a jó ügyért harcol. Amikor jött egy új ismerős, az első kérdésünk mindig az volt, hogy »Apu-párti?« Így osztottuk a világot kétrészre.

E kisebbségi létet miként élte meg egy gyerek?

Pechemre, azzal a házzal szemben, ahol mi laktunk, épp fölépítettek egy új lakótelepet, ahová a rendvédelmi szervezeteknél dolgozó fiatalokat költöztették, az épületek tele voltak BM-es fiatal párokkal, a gyerekeik az én korosztályomhoz tartoztak. Így az iskola is, ahová jártam, szintén kádergyerekekkel volt tele, de ettől nem volt jobb színvonalú az oktatás, mert a tanárok egy jelentős része is gyorstalpalón végzett káderfeleség volt. Igaz, akadtak közöttük régi tanárok is. Velem ott gyakorta éreztették, hogy nem vagyok közéjük való, mert úgymond a börtöntöltelék gyereke vagyok.

Ezt a gyerekek mondogatták?

Igen, igen, ha épp valamiért nem voltunk jóban vagy összevesztünk, akkor kórusban kiabálták, hogy a börtöntöltelék gyereke. A tanárok között is volt olyan, aki ellenséges volt velem szemben. De persze ez a kisebbségi lét minden másban érződött, apunak egy ideig nem volt állása, aztán…

…anyagbeszerző lett.

Igen, az. De hát a testvéreimmel tudtuk, hogy a szüleink nincsenek a helyükön. Anyu, miután hazajöttünk Romániából, évekig nem helyezkedhetett el tanárként, mert attól féltek, ideológiailag megrontja a gyerekeket. De mondom, az érem másik oldala az volt, hogy köröttem egy meleg fészek volt a családommal, a barátainkkal, és most, hogy visszaemlékezem, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy igen, meglehet, valóban nagyon sok igazságtalanság ért például az iskolában, de akkor és valahogy egész életem folyamán is mindig volt valaki, aki kinyújtotta felém a kezét. Mindig volt valaki, egy tanár, egy pályatárs, egy főnök, aki segíteni akart nekem, valaki mindig akadt, aki a tudtomra adta, hogy ő tulajdonképpen velünk, a családommal rokonszenvezik.

Én most úgy élem meg, hogy az ilyen szempontból egy sokkal szolidárisabb társadalom volt, vagy legalábbis sokkal kevésbé uralta a gyűlölet, mint most. A Kádár-rendszer pragmatikus volt, marginalizálta a szüleimhez hasonlóan gondolkodókat, de akkor nem éreztem azt, hogy mivel mi mást gondolunk a világról, inkább dögöljünk meg. Hangsúlyozom, én a konszolidációs időszakban váltam felnőtté, nem az 56 utáni időszakról beszélek.”

Nyitókép: Facebook