„Az EU 2015-ös keltezésű energiabiztonsági stratégiája az orosz energiahordozóktól való egyoldalú függést nevezi a legnagyobb biztonsági kihívásnak. A dokumentum azt is rögzíti, hogy Oroszország az energiaexporton keresztül erős befolyást gyakorol az érintett országok politikai viszonyaira. Hogy mit tettünk az elmúlt hét évben a kockázat csökkentése végett? Nem sokat. Kiépült néhány alternatív vezetékes irány, amelyeken hol jön gáz, hol nem (főleg az utóbbi).
Az Orbán-kabinet előbb államosította a magyarországi gáztárolókat, majd egy részüket átengedte használatba az orosz Gazpromnak. Amikor az említett uniós stratégia készült, Magyarország volt a második legkiszolgáltatottabb EU-tagállam. Ma már – a tárolóprojektet is számítva – valószínűbb az első hely, ami még akkor is sokat megmagyaráz a magyar kormány látványos igazodásából, ha tudjuk, hogy Orbánék saját magukon kívül senki másnak nem tehetnek szemrehányást azért, hogy ez a helyzet kialakult. Mondjuk annyira nem is zavarja őket, sőt, egy orosz pénzből, orosz technológiával épülő, orosz fűtőanyagot használó atomerőművel még fokoznák is.
A gond »csupán« annyi, hogy – Orbán Viktor egyik kedvelt, leginkább a Fidesz szociális szívtelenségére magyarázatul használt mondását idézve – Putyinnál sincs ingyenebéd. Az orosz gázt nem Magyarország kapja a legolcsóbban, hanem Litvánia, ahol egy LNG-terminál formájában gondoskodtak alternatív beszerzési lehetőségről. Mi többet fizetünk, és nemcsak a veszteséges állami gáznagykereskedő MVM-be öntött adó-százmilliárdok formájában, hanem máshogy is. Amit a NER nagyvonalúan rezsicsökkentésnek nevez, az alighanem Magyarország rendszerváltás utáni történetének legdrágább politikai kalandja – minden szempontból.”
Fotó: MTI/Balogh Zoltán