Kik hamisították meg a magyar történelmet?

"Ezek az eszmecserék plusz a fenti cikk szinte látomásszerűen sugallják mi is állhat a titkosított iratokban..." Lehet, hogy annál sokkal több, mint amit vélsz, mint amit tudni, sejteni gondolsz! Gondold meg, a világhódító konkvisztádorok állandó kísérői voltak a hittérítők, kik mindenről, ismétlem, mindenről küldték jelentéseiket a pápáknak... Van amit nem merek leírni, nehogy sérüljön a lehetséges hírforrás... Reménykedem, hogy kellően fiatal vagy (még), hogy megőrizd, tovább vidd a gondolatot, a lehetséges valóságot...

Örvendetes olvasni a fenti gondolatokat, s örvendetes lenne találkozni még több hasonló emlékeztetővel. Egy Kik hamisították meg a magyar történelmet? címet viselő felvetés nyilvánvalóan szerves része lenne egy visszatekintő összegzésnek. Ami itt és így is üdvözlendő, de egyszersmind fájóvá teszi, hogy Mandiner-rövidítésében csakúgy, mint Kontra-eredetijében felelősségről mások, a hamisítóknak mondottak kapcsán szól, saját felelősségünkről, csakis általunk elvégezhető feladatokról viszont néhány közhelyességen túl szava sincs. Ezzel pedig óhatatlanul a hazafiasnak tetsző, ám terméketlen búslakodásba menekvő haszontalanság garmadáját növeli csupán. Trianon örvén legkésőbb az egykori olasz miniszterelnök, FRANCESCO NITTI műveinek magyar kiadásából, vagyis közel egy évszázad óta megtudhatja bárki, hogy egyszersmind mennyire egy elfogult, kifejezetten politikai szándékból torzító, rosszhiszemű sajtó sikeres termékéről is beszélünk. Magyarország nemzetközi megítélésében az 1848 utáni baráti visszhang ellenségessé válásának egyik szeletéről pedig egyebek közt, közel háromnegyed évszázad múltán, a JESZENSZKY GÉZA valahai kandidátusi disszertációjából kinőtt, többször kiadott monografikus feldolgozásából -- Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában, 1894–1918. 3. jav., bőv. kiad. (Budapest: Fekete Sas Kiadó 2020) 504 o. -- értesülhetünk. A legmegdöbbentőbb, és egyúttal az igazi történelmi alapokat lerakó beszámoló mégis egy ismeretlen vidéki, talán vasi tanárembernek egy csaknem évszázada kiadott, máig gyakorlatilag ismeretlen műve -- Dezső Lipót: Külföldi furcsaságok Magyarországról. Mit tanítanak rólunk a külföldi iskolákban? (Szombathely: Dunántúl Nyomdavállalat R.T. 1928) 95 o. --, melynek még mai megismerhetőségét sem magunknak, hanem csupán egy nagyszerű magánkezdeményezésnek köszönhetjük (a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumának https://mtda.hu/ állományában a szerző keresésével). Ez a XIX. század közepétől mutatja ki, ám nem a jelen cikk WASS ALBERTtől eredeztetett úgymond hamisítóit, hanem a teljes és mindenekelőtt francia vertikum, és benne a kisiskolás tankönyvekben is érvényesített magyarellenesség szinte beteges, de következetesen rendszerszerű, s egyidejűleg primitív fóbiáját. Mindez ellen pedig senki más nem tehet, és nem is fog tenni, hacsak nem mi magunk. Tettünk ellene? Úgyszólván semmit. Problematizáltunk az ügyön? Úgyszólván semennyit. Megfogalmazódott-e kormányzati tennivalóként, vagy ha ott érzéketlenség okán nem, legalább tudományos téma-preferenciaként? Senki sem hallhatott ilyesmiről, sem egyik, sem másik oldalról. Pedig emigrációnk már dörömbölt az első szabadon választott kormányzat ajtaján, ismerve, amit minden Nyugatot járó társadalom- vagy bölcsészkutatónk már hazulról is bőven tudott, jelesül, hogy a világ nagykönyvtáraiban csaknem kizárólag e WASS ALBERT jellemezte rágalmazó szennyirodalom van jelen, és ez bizony meg is teszi a hatását. Kezdeményeztek, majd magunk is kezdeményeztünk. Külső inspiráció, felszólítás és bizalom mindenekelőtt a kanadai magyar öregcserkészek hamiltoni munkaközösségének képviselőjétől, MAGYARÓDY SZABOLCStól érkezett, akik akkor már százezres nagyságrendben állították elő kívánatos művek utánnyomásait, és juttatták el döntéshozókhoz, könyvtárakhoz. Saját felelősségre, saját forrásból. Ennek akkor világszerte úttörő technológiafejlesztési lépésként kompaktlemezen történő megvalósíthatósága kiváló gondolatának és a rövid úton biztos tényleges megvalósíthatóság kormányzati vállalásának a szégyenletes belső megbuktatásáról számol be Varga Csaba: Kultúrdiplomáciai program és kudarca az Antall-kormány idején: Hungarian Reference Library (CD-ROM Hungary). Polgári Szemle, 16 (2020) 1-3, 314-332. o. (ill. https://polgariszemle.hu/archivum/176-2020-julius-16-evfolyam-1-3-szam/jogtudomany-tortenelem/1091-kulturdiplomaciai-program-es-kudarca-az-antallkormany-idejen vagy http://real.mtak.hu/117398/). Időközben emigrációnk -- mintha a külvilágban lennének csupán tenni is képes magyarok, pedig ők nem közpénzt csatornázgatnak, hanem önnön tartalékaikból áldoznak jó célra -- változatlanul lépegetett ez ügyben is előre. Visszhangtalanul bár, mint amiként Sisa István: Magyarország torz tükre a világban. (http://magyarcorvinuslibrary.com/rolunk/katalog.htm) ledöbbentő összeállítása vagy Kazár Lajos: Tények a fikció ellen. Erdély - oláh/román őshaza Kr. e. 70 óta? (Sydney: Forum of History (1996)) 193 o. széleskörű dokumentációja fogadtatott; legfeljebb egy-egy esszéisztikus gondolatfutam -- mint pl. Simon-Székely Attila: A történelmi és politikai hazugság lélektana. In A hazugság. Szerk. Laczkó Sándor. (Szeged: Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány 2014) (Lábjegyzetek Platónhoz 12), 522-530. o. (http://acta.bibl.u-szeged.hu/49319/) -- szerves részévé avatásával elismerten. Mindebből mégis az ügy utóélete az, ami a legkiáltóbban fog ránk égni. Jelesül az, hogy egy ilyen bagatellitás -- pedig nem elhanyagolhatóan egyszerre állandósult okozat és okozó is a történelmi Magyarország mai, sőt holnapi sorsának, netalán végzetének meghatározásában -- még egy önmagára büszke állítólagos nemzeti együttműködési rendszer érdeklődését sem tudta s tudja felkelteni. Mert bár nem erről szólt a kiindulópontul vett írás, mégis bizonyosan tanúságtétel minderről. Amire a szomorú koronát, tehetetlenségünk ékes bizonyítékát az teszi fel, hogy amiben egy kormányzati projektmegvalósítás csúfos kudarcot szenvedett, utódkormányzatok pedig hallgatásukkal maguk adtak önminősítést nemzeti érzékenységükről, a ma életkorban száz felé közelítő MAGYARÓDY SZABOLCS egymagában mégis pótoltatott és megvalósíttatott valamit abból, amiben mindeddig tízmilliós országközösségként szégyenszemre gyengének bizonyultunk. Mert mint a Harvard Library katalógusa elárulja -- http://id.lib.harvard.edu/alma/990102923940203941/catalog --, talán 2006-ban mindazonáltal létrejött egy CD/ROM, mégpedig az övék, Corvinus Library: Hungarian History. Eleven Hundred Years of Success címmel, mintegy hetven legfontosabbnak tartott mű foglalataként, szabad ingyenes könyvtári megrendelhetőséggel (http://www.hungarianhistory.com/aloldal.htm). Ám utólag legalább felemeljük-e azt, ki helyettünk cselekedett? Akire -- kellő alázattal -- igencsak büszkének kellene lennünk?

Ezek szerint már száz-százhúsz éve is elrontottunk valamit, nem vettünk észre valamit, nem tettünk ellen ugyanazon fronton. Nem kellene ugyanezt a hibát újra (és újra) elkövetni.

Egyetemem Ez akkor már magánalapítványi lehet.