Manna az égből? Megfontolások a feltétel nélküli alapjövedelemről

„Vagyis az fna (Feltétel Nélküli Alapjövedelem) másik nagy »részletkérdése« – a jóléti rendszerbe való illeszkedése mellett – a finanszírozása. Valójában ez a leggyengébb pontja. Nézzük meg, miért! Tegyük fel, hogy a tervezett fna ugyanakkora, mint a korábbi, feltételhez kötött segély, és egyedül abban különbözik tőle, hogy sokkal többen megkapják: mindenki jogosult rá, az ország leggazdagabb emberével bezárólag. Ehhez nyilvánvalóan a korábbinál jóval több adót kell beszedni, hiszen eddig mondjuk ötszázezer ember kapott segélyt, ezután pedig csaknem tízmillió kap majd ugyanakkora összeget. Tegyük fel, hogy a fedezethez a kormányzat megemeli a jövedelemadó kulcsát. Akinek semmilyen jövedelme nincs, nem fizet adót, egyszerűen megkapja az fna-t. Akinek viszont van jövedelme, az egyik kezével ad: befizeti az adót; a másikkal kap: felveszi az fna-t. Egy átlagos jövedelmű személy nagyjából ugyanannyit fizet be, mint amennyit visszakap. Gondolhatnánk, hogy akkor ő se jól, se rosszul nem jár. Ez azonban nincs így. Az adókivetés ugyanis az adó összegén túl mindig többletterhet is ró az emberekre. Az adóztatás közgazdaságtanának ez az egyik legalapvetőbb állítása.

Mi ez a többletteher? Az adót a kormányzat nem egyszerűen a vagyonunkból vonja el, hanem mindig valami után fizetteti meg velünk. Az adó valamilyen döntésünkhöz, választásunkhoz kötődik. Jövedelemadót akkor fizetünk, ha piaci jövedelemért dolgozunk, ahelyett hogy otthon pihennénk vagy mást csinálnánk. Fogyasztási adót, ha fogyasztási cikkeket vásárolunk, ahelyett hogy megtakarítanánk. És így tovább. Az adó bizonyos alternatívákat megdrágít, nehezebben elérhetővé tesz. Az állam tehát nemcsak pénzt von el tőlünk, hanem egyúttal »beleszól« a választásainkba. Ez pedig komoly jóléti veszteséget jelent. Világosan kiderül ez akkor, amikor a nagyobb adókulcs hatására csökkennek azok az értékes tevékenységek – munkaviszonyok, fogyasztási célú tranzakciók stb. ­–, amelyekre az adót kivetik. Felmerülhet bennünk, hogy a hatást nem teszi-e semmissé, ha lényegében visszakapjuk a befizetett összeget. A válasz egyértelmű nem: az fna ugyanis független a döntéseinktől, így nem is hat rájuk a fenti módon.

A többletterhet nehéz számszerűsíteni, de közel járhat az igazsághoz, hogy a jövedelemadó többletterhe pénzben kifejezve nagyjából az adóbevétel harminc százaléka. Ami viszont biztos, hogy az adókulcs növelése gyorsuló ütemben növeli a többletterhet, mert egyre nagyobb értékű munkaviszonyokat lehetetlenít el. Egy gyakran idézett, egyesült államokbeli becslés szerint (Martin Feldstein: Tax avoidance and the deadweight loss of the income tax, Review of Economics and Statistics 1999/4., 674–680) ha az ott érvényes adószint fölött szeretne a kormányzat plusz egy dollárt beszedni, az plusz két dollár többletteherrel járna. És akkor még nem vettük figyelembe, hogy a nagyobb adókulcsok elkerülésére általában több erőfeszítést tesznek az emberek, az elkerülés megakadályozására pedig a kormányzat fordít több erőforrást… Mindez további komoly társadalmi veszteség.

Aki azt állítja, hogy a jelképesnél nagyobb fna bevezetéséhez nem kell adókat növelni, vagy nem őszinte, vagy elhallgatja, hogy más kormányzati kiadások jelentős csökkentését tervezi. Mindenesetre aki az fna mellett kardoskodik, annak világossá kell tennie, milyen pluszadóból és/vagy közkiadás rovására finanszírozná, mint ahogy azt is, hogy a jóléti állam mely elemeit őrizné meg mellette. Önmagában az fna akarása értékelhetetlen javaslat, üres ideológiai hívószó. Nem is »emberi jogok«, »társadalmi egyenlőség« vagy »igazságosság« kérdése. Ezek olyan célok, amelyeket más eszközökkel is el tudunk érni. Akkor érdemes az fna valamilyen formája mellett döntenünk, ha társadalmi céljaink elérésére más eszközöknél alkalmasabbnak ítéljük.”