Ilyen keményen még egy magyar politikus sem csapott oda Trianonnak

„Nagy Imre újratemetése óta már megszokhattuk, hogy rendre Orbán Viktor mond ki olyan sarkalatos követeléseket, minden magyar lelkét feszítő (de addig tiltott) történelmi igazságokat, amelyeket mások nem mernek. 1989. június 16-án a szovjet csapatok haladéktalan kivonását követelte, amitől a kommunista pártállam sokkot kapott, a magyarok többségét viszont akkor csapta meg először a szabadság szele. Tegnap a százéves trianoni diktátumot elemezte hasonló szókimondással, néven nevezve a bűnösöket:

»(A)z ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. Hadseregét megbénították és szétzüllesztették, az egyetlen honmentésre alkalmas államférfit meggyilkolták, az országot az ellenségeink, a kormányt a bolsevikok kezére adták. A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét. Bennünket védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett, országunkból siralomházat csinált.«

Kőkemény, de színigaz. Minden mondat egy-egy ostorcsapás. És mégis: Horthy Miklós óta hány magyar politikai vezető merte ilyen bátran kiosztani Trianon fő felelősét, a „művelt” Nyugatot? A balliberálisok csak ájult hódolattal, zsolozsmázva hajlandóak megszólalni a fényes tekintetű nyugatiakról, akik a tökéletesség csúcsát jelentik számukra lesajnált hazájukkal szemben. Ám ezidáig a nemzeti konzervatív politikusok többsége sem igen merte bolygatni az első világháborús békerendszert, bírálni annak elkövetőit. Orbán Viktor most megtette, sőt az előbbieknél is tovább ment:  

»Erkölcsi aggályok nélkül rajzolták újra Közép-Európát, ahogy újrarajzolták Afrika és Közel-Kelet határait is. Ezt nem fogjuk elfelejteni nekik soha. S amikor azt hittük, ennél már nem süllyedhet mélyebbre se a gőgös francia és brit, se az álszent amerikai birodalom, mégis volt lejjebb. A II. világháború után szívfájdalom nélkül dobtak oda bennünket a kommunistáknak. A lengyelek, a csehek, a szlovákok azt kapták jutalmul, amit mi büntetésül. Legyen ez örök tanulság a közép-európai népek számára!«

Az, hogy mi, publicisták ezt így néha le-leírjuk, egy dolog. Mi senkik vagyunk. Ám az egykori vesztesek politikai vezetői még száz év távlatából sem szokták kimondani az igazságot – mintha kolonc lenne a nyelvükön, vagy a győztesek vendettájától tartanának. Utóbbi persze nem kizárható, ismerjük jól az antant-maffia működését. Miniszterelnökünk most mégis, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elősorolta a franciák, angolok, amerikaiak bűneit, amelyek nemcsak minket, hanem egész Közép-Európát tönkretették. A kedvenc mondatom ebben a részben az, hogy nem felejtjük el nekik soha… Mintha csak az évszázadnyi kárhozat után igazságra és elégtételre vágyó magyar néplélek diktálta volna ezt. Vagy Ludas Matyi. Mindenesetre tökéletes.”