Őszinteség, bátorság, büszkeség

„A belpolitikai harcok megvívása mellett a »bátorság művészete« legfőképpen ahhoz szükségeltetett, hogy az ország szuverenitásának újjáélesztése érdekében az aktuál­politikai vitákon túlmutató, kulturális-világnézeti konfliktusokat a kormányzat nemzetközi és főleg uniós szinten ne pusztán vállalja, hanem azokat sok esetben a felszínre is hozza. Ez leglátványosabban a migrációs krízis 2015-ös eszkalálódásakor vált szembeötlővé, de valójában ott húzódott és ott húzódik valamennyi, értékválasztással bíró szakpolitikai döntés meghozatalakor (médiarendszer, köznevelés, tudományfinanszírozás stb.).

Büszkeség

Mindezek révén a 2010-es helyzethez, de akár az azt megelőző húsz évhez viszonyítva Magyarország politikailag és gazdaságilag is stabil, az állam és a nagy társadalmi ellátórendszerek biztonságosan működnek. Azonban az őszinteségre rakódó bátorság, a politikában vagy a gazdaságban alkalmazott leleményes megoldások sokszor önmagukban állónak tűnnek, ha az érintettek – a társadalom – nem érzékelik, hogy »mi végre is történik mindez«, miért szükséges küzdeni, folyamatosan konfliktust vállalni, miközben – éppen utóbbiak miatt, de paradox módon – a stabilitás és biztonság (már) adott. A büszkeség nem politikai, sokkal inkább érzelmi és »interdiszciplináris« kategóriája az, ami összefoglalóan megadhatja erre a választ.

A modern társadalomtudomány és politikai elemzés sok esetben kizárólag »szakmai logarléccel«, technokrata szemszögből méri egy-egy kormányzás sikerességét, és elfeledkezik arról, hogy annál fontosabb – legalábbis azon túlmutató – szempontok is relevánsak. Legfőképpen az, hogy mi is a generális cél azon túlmenően, hogy az országot menedzseljék, és a hétköznapi élet a megszokott, nyugodt mederben folyjék. Az elmúlt tíz év kormányzásának eddigi tapasztalata arra az előfeltevésre enged következtetni, hogy e jövőbe mutató cél a nemzeti büszkeség, önbírás visszaszerzése, Magyarország újbóli »naggyá tétele«. Annak felmutatása, hogy száz év távlatából országépítéssel lehet és kell emlékezni Trianonra. Hiszen tudjuk:»Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk« (2Kor 4,8–9).”