Csökkenő német befolyás

Írta: Pócza István, az Alapjogokért Központ vezető elemzője 

Németország Európa vezető hatalma. Ez vitathatatlan és hosszú ideje igaz. De ebben a pozíciójában történtek változások, különösen az elmúlt években. Orbán Viktor hétfői berlini látogatásának apropóján érdemes egy pillantást vetnünk arra, mi is történik most Németországban, illetve Németországgal Európában.

A németek európai vezető szerepének megingása egyértelműen a 2015-ös migrációs válságból ered. Az ország politikai vezetése akkor olyan hibát követett el, amely mind a mai napig érezteti hatását, nemcsak Németországban, hanem Európában is. Semmi nem mutatja ezt jobban, mint egy januárban készült nagy felmérés (ARD Deutschlandtrend), amelyből kiderül: a rengeteg erőfeszítés, beszéd és cikk ellenére a németek továbbra sem a klímaváltozást tartják az első számú kihívásnak, hanem a bevándorlást.

A mostani politikai helyzet tehát részben ennek, részben pedig – egyébként ennek következményeként – Angela Merkel 2018-as bejelentésének az egyenes következménye, aki ekkor mondta ki, hogy a párt vezetését nem vállalja tovább és a kancellárságot is csak 2021-ig viszi. Ezen a ponton elindult az utódlásért folytatott verseny. Ez magával hozott egy jelentős változást is, amelyre talán a német vezetés sem számított. Első körben mindenki megdöbbenve vette tudomásul, hogy bizony végéhez közeledik a Merkel-éra, azonban következő lépésben ez azt is magával hozta, hogy a jelenlegi kancellár addig megkérdőjelezhetetlen szava és szerepe már nem olyan abszolút igazodási pont. Az európai partnerek többsége keresni kezdte az új iránytűt, mások lazítani kívánnak a német kötelékeken, s bizony van olyan szereplő is, aki szinte teljesen elszabadult. 

Természetesen mindenki tudni szeretné, ki lesz a következő német kancellár. Ez a kérdés még közel sem dőlt el, számos név forog ma is mint lehetséges utód. A legtöbbet emlegetett szereplő a párt vezetését átvevő Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK), aki egyébként pozíciója ellenére nem az egyértelmű és kizárólagos esélyes. AKK egy év alatt sem tudott széleskörű támogatottságot szerezni – a visszavonulóban lévő és sokat kritizált Merkel támogatottsága még most is kétszer magasabb, mint AKK-é. Az utódlás kapcsán felmerülő többi szereplő – Armin Laschet, Friedrich März és Jens Spahn – közül senki nem tűnik egyelőre kiugróan esélyesnek. Magyar szempontból nehéz is különbséget tenni közöttük – láthatóan mindannyian belesimulnak abba a német mainstream elvárásba, amely a magyar politikát és a magyar vezető politikusokat valamifajta európai veszélyforrásnak tartja. Ezen talán a mai Orbán-AKK találkozó némileg változtathat, erre érdemes lesz odafigyelni.

Egy azonban biztos: gyengülés ide vagy oda, még mindig Angela Merkel a meghatározó, s ez jelen helyzetben jó is, hiszen a véleménykülönbségek és szakadékok ellenére alapvetően ő a leginkább nyitott a magyarok irányába. Az utódlás kérdése tehát még nem megoldott, s ez számtalan bizonytalanságot hoz a német és az európai politikába. 

Ezt a bizonytalanságot igyekszik láthatóan kihasználni Sebastian Kurz osztrák kancellár, aki hivatalba lépése óta látványosan lazítani akar a német köteléken, s önálló arculatot kíván adni az osztrák Európa-politikának. Kurz megerősödve került ki abból az osztrák belpolitikai válságból, amelyet sokak szerint pont a németek okoztak azért, hogy a fiatal és tehetséges politikusról leválasszák azt a Szabadságpártot, amely alapvetően nyitott volt az német „mumus”, az AfD irányába. Kurz a saját hasznára igyekszik fordítani a helyzetet, s most azt képviseli a német politika irányába, hogy ő a jövő – a zöldekkel való együttműködés miatt, a német uniópártok pedig a múlt – a szociáldemokratákkal való közösködés okán. Kurz távolodását jelezve félreérthetetlen üzenetet fogalmazott meg az elmúlt heti berlini látogatása során, amikor is kifejtette: a németek néha igen megdöbbennek, ha valaki velük szemben más véleményen van. Magyar szempontból ennek olyan optikája is van, hogy Kurz Berlintől távolodik, viszont a V4-fővárosokhoz közeledik. Ez bizonyos szempontból igaz is, hiszen a német sajtón azért átszűrődött egyfajta sértettség amiatt, hogy az osztrák kancellár első hivatalos útja Brüsszel után nem a német kancellárhoz, hanem a visegrádi országokhoz vezetett. Kurz ezt a döntését minden bizonnyal jelzésértékűnek is szánta, ugyanakkor ez arra is rámutat, hogy az európai politikában a V4 erőtér dinamikusabb, mint a lelassult német politika. 

A német vezető szerep meggyengülése magával hozott egy számunkra talán kevésbé szimpatikus eredményt is: Macron francia elnök Merkel bizonytalanságát látva egészen elszabadult, s láthatóan azt a célt tűzte ki, hogy európai szinten a német kancellár szerepét átvegye, s ő határozza meg az európai politikát. Van azonban ebben a képletben egy súlyos hiba: Merkel mindig stabilitást igyekezett teremteni, vezető szerepét pedig az ezzel felépített bizalmi tőkére alapozva terjesztette ki. Macron lánglelkű, sokszor igen szélsőséges megnyilvánulásai mindent üzennek, csak megbízhatóságot és stabilitást nem. A régiónk támogatását ezzel egészen biztosan nem nyerte el, sőt, több esetben kifejezetten Orbán Viktorral és az általa képviselt csoporttal szemben határozta meg önmagát. A francia elnök tehát a Merkel pozíciójába való benyomulás helyett sokkal inkább a zavarosban halászik, s ez az európai politikát inkább destabilizálja. 

Egyelőre tehát nem úgy tűnik, hogy a sokak által várt szcenárió következne be: vagyis a britek kilépésével erősebb lenne a németek vezető szerepe. A német politika most inkább befelé fordul.  Visszatérve a kiindulópontunkhoz: Merkel migrációs döntése egy dominó-hatást indított el. Óriási tanulsága ennek az, hogy egyetlen tévedés is igen komoly következményekkel járhat. Ennek a tévedésnek a hozadéka, hogy a németek által meghatározott eddigi unilaterális európai rend véget érni látszik. Ez a hozadék eddig inkább pozitívnak tűnik, hiszen így érezhetően erősebb a politikai verseny Európában, ezáltal pedig demokratikusabb is az európai politika, ugyanis több egymással versengő vélemény van jelen, mint korábban. Az erősebb verseny pedig zajosabb is. Ez a zaj pedig sokakat megrémít: populizmust kiáltanak, a harmincas évek visszatérését vizionálják és rettegnek – vagyis inkább rettegtetnek politikai érdekből. Érdekük pedig nem más, mint az, hogy újra egy erőközpont határozza meg Európát.

Azonban a központi vezetés kiépítése érdekes módon sokkal inkább Macron törekvése, mintsem az egyik belpolitikai válságból a másik belpolitikai válságba sodródó német vezetésé. Merkel nem ijed meg a helyzettől és a zajtól, azt viszont még nem tudjuk, hogy az utóda is ilyen bátor lesz-e. Mindenesetre ez egy jó időszak lehet a valódi politikai viták lefolytatására. A vitákhoz pedig egy jó adag bátorság kell. Talán éppen ez a bátorság hiányzik itthon azokból, akik most Európát „a populizmustól” féltik, inkább az igazodást választanák és a magyar miniszterelnökkel szemben Macron vezetését szeretnék érvényesíteni Magyarországon és a régióban. Izgalmas év következik, amelynek második felében a németek lesznek az EU soros elnökei. Vigyázó szemünket tehát sokkal inkább Berlinre mintsem Párizsra vessük. Különösen igaz ez a mai napra!