A párttal a néppel egy a... micsodánk?

„A politikai osztály, jelesül a valamivel több mint félezer képviselő és szenátor mögött ott áll a választásokon résztvevő százvalahány millió polgár. A választottak a választókra tekintve viselkednek és szavaznak úgy, ahogy.

Két évtizeddel ezelőtt, Bill Clinton impeachmentje esetében is hasonló volt a helyzet, ha valamivel többen voltak is a kiszavazók. A szenátusban az 55 republikánus szenátor közül az egyik vádpontban 50, a másikban 45 szavazott a demokrata elnök elmozdítására, a 45 demokrata párti szenátor közül pedig valamennyi egységesen ez ellen szavazott. Akkor a demokraták zártak össze olyan hézagmentesen, mint most a republikánusok. Al Gore alelnök viszont többé-kevésbé elhatárolta magát ebben az ügyben az elnöktől, és ennek része volt abban, hogy a következő év végén elvesztette az elnökválasztást (a lehető legcsekélyebb különbséggel, annak ellenére, hogy félmillióval több szavazatot kapott, mint az ellenfele). És mit mondjunk azoknak, akik úgy vélik, jobb lett volna kevésbé elvszerűen megnyerni, mint elvszerűen elveszteni azt a választást, mert a világ jobb hely lett volna, ha George W. Bush helyett Al Gore irányította volna az USA-t az évezred elején?

Milyen következtetést vonjunk le mindebből Magyarország számára? Azt, hogy ha az Egyesült Államokban nem, akkor minálunk még sokkal kevésbé számíthatunk arra, hogy a demokratikus rend fenntartása mint elsődleges, közös érdek érvényesülni fog majd egyszer a partikuláris politikai érdekekkel szemben? Azt, hogy a választók ezt nyilván nem is várják el és nem is díjazzák nálunk sem? Hanem inkább azt várják el és azt díjazzák, hogy a politikus védje, akit kedvelnek, és támadja, akit utálnak, s ebben ne gátolják őt holmi jogállami szempontok?

S ha ezeket a konklúziókat levontuk, akkor miben reménykedjünk?”