Múltunk minden értéke fontos

Salamon Konrád történész írása

„…megalapozzuk az új, az ifjú magyar köztársaságot, amely demokratikus
alapokon kell, hogy felépüljön és amely szociális intézményekkel kell, hogy
telítve legyen. A mi programunk egyben nemzeti, egyben demokratikus
és szociális tartalmú.”  (Károlyi Mihály 1918. november 16-án elmondott beszédéből.)

„…össze kell fogni minden magyar hazafinak egy szent cél érdekében, melynek 
két pillére a nemzeti eszme és a keresztény morál. A nemzeti hadsereg… győzelemre
fogja segíteni a keresztény világnézetet, a tisztességnek, a becsületnek és igazságnak
uralmát.” ((Horthy Miklós 1919. november 16-án elmondott beszédéből.)

November közepén van egy jellegzetesen magyar kettős évforduló: 1918. november 16. az első magyar köztársaság kikiáltásának, 1919. november 16. pedig Horthy budapesti bevonulásának a napja. Aki az egyik évfordulóról lelkesen megemlékezik, az a másik évfordulóról csak megvetően tud nyilatkozni. Pedig mindkettő nemzeti múltunk vállalható része. Annak idején az egyiken is és a másikon is lelkes magyarok ezrei vettek részt, s voltak, akik mindkettőn, köztük a Horthyt miniszterelnökként fogadó, immár keresztény-nemzeti Friedrich István, aki egy évvel korábban Károlyi híveként, mint államtitkár a köztársaság kikiáltását helyeselte.

A már 100 éve történt események azért váltanak ki szenvedélyes vitákat, mert az 1919-es vörösterror és az erre visszacsapó fehérterror következtében

ami ráadásul csak kezdete volt a véres hatalomváltások időszakának, amely az 1960-as évek elejéig tartott. E viszálykodás azonban a kommunista rendszer 1989-es bukása után is folytatódott, immár „hideg” polgárháborús eszközökkel. Ezért a ma egymásnak feszülő politikai táborok „bozót-harcosai” az első világháború utáni történelemünkben csupán érveket keresnek a maguk igazolására és ellenfeleik lejáratására. S ezeket könnyen meg is találják, mert ahogy az emberek általában csak a nekik tetsző sajtóra figyelnek, úgy a történelmi eseményeket szabadon értelmezők is csak a véleményüket megerősítő könyveket olvassák, mindenekelőtt az önigazolás szándékával írt visszaemlékezéseket. 

A történész tehát nehéz helyzetben van, mert alig akad módja, hogy a tények ismertetésével eljusson ezekhez a csoportokhoz. Miután a jobboldalon a baloldali értékek elismerése okoz gondot, ezért az 1918-ban kezdődő történet időrendje kapcsán először ezekre kell rátekintenünk.

Nézzük a legismertebb esetet. A történészek az 1960-70-es évek fordulóján egyértelműen tisztázták, hogy Károlyi Mihály nem adta át a hatalmat a kommunistáknak. Az 1919. március 21-én megjelentetett nyilatkozat, melyben az a kitétel állt, hogy „lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának” – hamisítvány! Károlyi köztársasági elnök a Vix-jegyzék hatására úgy döntött, hogy a lemondó Berinkey-kormány helyébe egy szociáldemokrata kormányt nevez ki, mert a magyar területek védelmében csak egy tömegek által támogatott kormány vállalhatja a jegyzék elutasítását várhatóan követő fegyveres harcot. A szociáldemokraták többsége azonban – Károlyi háta mögött – megegyezett a börtönben ülő kommunistákkal a közös kormányzásról, majd Károlyi tudta és beleegyezése nélkül megjelentették az említett hamisítványt, amit utólag ugyan vele is alá akartak íratni.

de a puccs megtörténte után az esetleges vérontás elkerülése érdekében nem tiltakozott, hanem visszavonult. Ugyanakkor nagyon sokan vannak, akik a tények ellenére azért ragaszkodnak a hatalomátadás legendájához, mert így Károlyit össze tudják mosni Kun Bélával. Ez viszont épp olyan durva hamisítás, mint Horthyt összemosni Szálasival. Egyik sem igaz annak ellenére, hogy Károlyi erélytelenségét a kommunisták kihasználták befolyásuk növelésére, illetve, hogy Horthy a németek zsarolásának engedve aláírta Szálasi miniszterelnöki kinevezését.

A másik gyakori vád a hadsereg feloszlatása. Röviden a tények: a minden szempontból rosszul ellátott hadsereg nagyobbik része a vereség hatására felbomlott (50 kilóra fogyott katonák!), továbbá a padovai fegyverszüneti szerződés előírta az osztrák és magyar hadsereg teljes leszerelését. A belgrádi megállapodásban karhatalmi feladatokra engedélyezett 8 hadosztály újjászervezését a november 9-én hivatalba lépő Barthas Albert hadügyminiszter szakszerűen irányította, aminek legismertebb eredménye a székely hadosztály létrejötte. A folyamatot azonban egyre veszélyesebbnek ítélték a hatalomra törő kommunisták és a hozzájuk hasonlóan vélekedő Katonatanács, mert ha a kormánynak hadserege van, nehéz azt megdönteni. Ezért mindent elkövettek a hadseregszervezés megakadályozása és a megszervezett egységek szétzüllesztése érdekében. December 12-én pedig fegyveres katonatüntetést rendeztek, Bartha leváltását követelve, amit Károlyi sajnos meg is tett. A Károlyi-kormányzat idején tehát mindenekelőtt

Hasonlóan történt más esetekben is: A háború végére kimerült magyar társadalmat újabb és újabb teljesíthetetlen követelések megfogalmazásával heccelték a kormány ellen, így azt sikerült is lejáratni, s a nélkülözők sokaságát a szélsőséges baloldali politikának megnyerni. Tehát a november 16-án kikiáltott első magyar köztársaság tevékenységét, amelynek során megteremtették a parlamentáris demokrácia alapjait, a kommunisták és szélsőbaloldali szövetségeseik bénították meg, és tették lehetetlenné. Majd a felelőtlen ígéreteikkel maguk mögé állított csoportokra támaszkodva átvették a hatalmat, felszámolták a kibontakozó demokráciát, és a vörösterrorral egy totális diktatúrát valósítottak meg. 

A Károlyi-kormányzat törekvései, célkitűzései: parlamentáris demokrácia, nemzeti függetlenség, szociális igazságosság – vállalható politikai alapelvek. A Tanácsköztársaság értelmetlen és bűnös politikája viszont – a nyilas uralomhoz hasonlóan – nemzetünk történelmének szégyenfoltja.

A proletárdiktatúrára és a vörösterrorra elkeseredett indulattal válaszoló ellenforradalom és fehérterror azonban nemcsak a tanácsköztársaság kártékony intézkedéseit semmisítette meg, de az azzal összemosott köztársaság valamennyi rendelkezését is. Köztük a korszerű választójogi, valamint az alaposan kimunkált földreform törvényt is a március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánító határozattal együtt. Az ellenforradalom oldalán küzdők egy része ugyanakkor a bolsevista nemzetköziséggel szemben egy nemzeti forradalom megvalósításában hitt (Zsilinszky Endre), s vett részt az ellenforradalom konszolidálásában. E küzdelemből született meg a Horthy-korszak ellenforradalmi konzervativizmusa, amelynek szellemében politizálva – súlyos áldozatok árán – sikerült talpra állítani a megcsonkított Magyarországot, majd a gazdaság, a művelődés és az egészségügy terén is jelentős eredményeket elérni. Ugyanakkor

így pl. a demokratikus szabadságjogokat sem tudta a kor követelményeinek megfelelően biztosítani.

1919-hez visszatérve azt sem árt végig gondolni, hogy a világháború utáni események történhettek volna szerencsésebben is, ha a magyar társadalom elkerüli a vörös-, majd az erre visszacsapó fehérterrort, s a polgárháborús küzdelem helyett minden erejét a háborús sebek gyógyítására és a békeszerződés hátrányos következményeinek mérséklésére fordítja. Ez a lehetőségünk még 1919 tavaszán is megvolt. Az április 13-ára kiírt alkotmányozó nemzetgyűlési választás – amit a kommunista hatalomátvétel miatt már nem lehetett megtartani – tisztázta volna a politikai erőviszonyokat. A polgári pártok szövetségének, valamint a kisgazdáknak és a szociáldemokratáknak a jó szereplése valószínűnek látszott, de a megválasztott nemzetgyűlésben jelentős erő lehetett volna a Bethlen István vezette Nemzeti Egyesülés Pártja is. S az sem zárható ki, hogy a választás után megalakuló, polgári-kisgazda-szociáldemokrata kormány támogatottsága a nehéz belpolitikai helyzet és a békeszerződés aláírása miatt legkésőbb 1921 tavaszára, az új választás idejére megcsappan, így azt a Bethlen vezette jobboldali ellenzék nyeri. Egy reformkonzervatív irányzat hatalomra juttatását azonban Horthy budapesti bevonulása után is el lehetett volna érni, ha nem a világháború előtti állapotokat restaurálni akarókat, hanem a reformkonzervatív erőket segítik hatalomra, akik meg tudtak volna teremteni egy elfogadható parlamentáris demokráciát, s megvalósítottak volna egy érdemi földreformot, amint azt például a Pilsudski-féle Lengyelországban megtették.

Ezek ugyan csak feltételezések, de a dolgok így is történhettek volna, ha az ellenforradalmárok táborában nem a szélsőséges politikusok és közszereplők lesznek a meghatározóak, hanem a nemzeti megbékélésre törekvő mérsékelt irányzat képviselői, akik nem a különböző politikai irányzatok közti ellentétek kiélezésén, hanem a köztük kialakítandó együttműködés megteremtésén munkálkodnak. Ezt fogalmazta meg Bethlen István is 1919 februárjában, pártja megalakulásakor: „Elérkezett az ideje annak, hogy a gyűlölet szava helyett a szeretetet hintsük a nép lelkébe…. Gyűlöletből megélhet egy kormány, de a nemzet csak szeretetből élhet. És mi egyéb a szeretet, mint a nemzeti érzés.”

E gondolatok napjainkban is időszerűek, mert az ország, a magyarság sikere csak a minél átfogóbb nemzeti együttműködés létrehozásával teremthető meg. Ennek pedig előfeltétele, hogy a jobb-, illetve baloldal kölcsönösen elismerje egymás értékeit, s ne a másik lejáratásával, hanem az együttműködés módozatainak kimunkálásával foglalkozzon.

így pl. az 1918-ban kikiáltott köztársaságot, amit nem mos össze a vállalhatatlan tanácsköztársasággal. S elismeri azt a Garami Ernő, Peyer Károly és mások által képviselt szociáldemokrata szellemiséget, amely mindig határozottan szemben állt a kommunistákkal. Ugyanakkor a baloldal megérti a nemzeti irányzatok törekvéseit és a magyarság megmaradása érdekében hozott intézkedéseit. Mindkét oldalnak meg kellene szívlelnie XXIII. János pápa tanácsát:

„Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt.”