„Ó” és új baloldal

„Október 13-a után remélhetőleg senki sem vonja kétségbe az ellenzéki oldalon, hogy minden országgyűlési választókörzetben egyetlen jelöltet kell majd állítani. Azt hiszem ugyanakkor, hogy egyetlen egységes, minden árnyalatot lefedő ellenzéki pártszövetség létrehozására nem érett meg az idő. Legalábbis nem most: lehet, hogy két év múlva, a valódi kampány kezdetekor mást pörög ki az idő. Most az lenne a legfontosabb, hogy a versenyben maradt ellenzéki pártok megerősödjenek, növelni tudják saját támogatottságukat, éspedig nem egymás, hanem a Fidesz rovására és a közömbösek mozgósításával. A sikeres kormányváltáshoz ugyanis szét kell törni a Fidesz ötven százalék körül befagyott kvázi-többségét. Ennek egyik feltétele az összefogás, a másik pedig új támogatók szerzése.

A mai magyar ellenzék háromosztatú. Van a baloldal, a liberális oldal és az a nemzeti jobboldal, amely az előbbi kettővel is hajlandó összefogni a Fidesz leváltása és a demokrácia helyreállítása érdekében. A magyar baloldal és a liberális erők viszonyával kapcsolatban egy történelmi tényt mindenképp érdemes leszögezni. Magyarországon a liberálisok önmagukban, egy erős baloldali párt és annak holdudvara nélkül soha nem tudták legyőzni a nacionalista jobboldalt. Ezt a Tisza István-féle kurzus ellenfelei már 1905 táján felismerték, és azóta is számtalanszor beigazolódott, hogy egy erős szocialista (és szakszervezeti) mozgalom nélkül a jobboldal a nacionalista kártyával mindig ki tudja ütni a progresszív erőket. Ez ma sincs másképp.

A magyar progresszió szempontjából ezért súlyos öncsonkítás lenne az MSZP tudatos meggyengítése, netán felszámolása, beolvasztása, leszalámizása. A legutóbbi budapesti eredmények ismeretében ez egyébként nem is fenyeget, hiszen hét (a Párbeszéddel együtt kilenc) mandátumával az MSZP lett a harminchárom fős fővárosi közgyűlés legnagyobb ellenzéki pártja. Nélküle, szavazói és aktivistái nélkül bizonyosan a nyakunkon maradt volna a Fidesz-bagázs.”