Minek fordít hátat az Egyesült Királyság?

Bereznay András (Nagy-Britannia) írása

Amikor a hírek között szerte a világon sűrűn szerepelnek az Európai Unió egyik  legjelentősebb tagjának folyamatban lévő kilépése körül fölmerülő politikai, jogi vagy gazdasági szempontból vizsgált kérdések, indokolt mélységben is átgondolni a napi hírek és szempontok mögötti, bár alig tárgyalt, azoknál mégis fontosabb lényegi hátteret: az EU mibenlétét. Ez az írás erre törekszik.

 A „Mi az Európai Unió?” kérdésre adandó válasz keresésekor első megközelítésben is szembetűnő, hogy az „Európai” szó több értelemben is használatos. Ez bizonytalanságot, kétértelműséget sejtet. Annyi azért világos, hogy az „Európai Unió” szóösszetételnek csak akkor lehet értelme, ha „Európai” összetevője pusztán földrajzi fogalmat takar. Elterjedt gyakorlat azonban az Unió érdemi tartalmára, jellemzőire, az általa hordozottnak tekintett értékekre tett utalás során is az „európai” jelzőt használni, vagy mint önmagában valamit egyértelműen jelentő „európaiság”-ról beszélni. Ez mély – olykor, úgy tűnik, nem is szándékolatlan – fogalmi zavarra mutat (tipikusan az unió hívei körében) az Európai Uniónak nem csak neve, hanem jelentése tekintetében is: arra, hogy Európára civilizációként gondolnak. Ezen a ponton dereng föl a tépelődő számára, hogy valami mintha nem volna rendjén.

Magától értetődik ugyanis, hogy kizárólag földrajzi fogalmak semmiféle értéknek nem hordozói, erre csak kultúrák, civilizációk képesek. Civilizáció értelemben viszont az „Európa” szó értelmetlen, félrevezető: zavar forrásaként csapdát kínál. Olyan területi-politikai szerveződés vizsgálatakor, amilyen az EU, ez éppen a legkézenfekvőbb  megközelítésben, az egyebek között az államok természetét, egymáshoz viszonyulások jellegét vizsgáló tudományéban, a politikai-földrajzéban igaz. 

Efelől nézve azonnal föltűnik, hogy valójában az Európa nevű földrész több – egymásétól eltérő értékrendszerű – civilizációnak is otthona. Jelen van Európában a Nyugaton kívül a bizánci–ortodox – nem plurális – örökségű Kelet, és olyan népek/államok is előfordulnak – az Uniónak saját jogukon még nem tagjaiként – amelyek az Iszlámnak a nyugati civilizációtól még a Keleténél is különbözőbb ázsiai kultúrköréhez tartoznak. Sőt, az Orosz Föderációnak európai területén még buddhista tagköztársasága is van.

Az Európára mint minőségre utalások esetében pedig – ez félreérthetetlen – a szó használói csak nyugati értékekre gondolnak. Amikor ezeket, illetve képviseletüket,  mintegy axiomatikusan azonosítják az EU-val, úgy viselkednek, mintha valójában a nyugati civilizációt jelentő, Nyugati Unióról beszélnének, tehát fogalmi csúsztatással élnek. Többről van szó, mint a szervezet talán csak pontatlan megnevezéséről. Az ún. európaiságnak az EU-val azonosítása tévedésből, vagy manipulatívan értékkisajátító: a szervezetet vonzó, de tőle idegen tulajdonságokkal ruházza föl. 

A nyugati – plurális – értékek és az EU-nak már az alapító 1992-es maastrichti, de különösen a 2007-es lisszaboni szerződésben kialakított jellege között ellentmondás feszül. Az Európai Uniótól nem is lehet nyugatiasságot jelentő „európaiságot” elvárni, mert a jelen írás már utalt vizsgálódása szempontjából e szervezet – bármennyire is nyugati államok hozták létre és vannak benne többségben – jellegét tekintve eleve nem nyugati típusú alakulat. A következők értelmében nem az.

  Politikai-földrajzi megközelítésben a civilizációk leghasznosabban az egységhez való viszonyulásuk jellege szerint osztályozhatók. Az emberiség, legalábbis amióta államokba szerveződött, valamilyen módon (ez az egyes civilizációk eddigi tevékenységéből levezethető) még ha távoliként is átélt célként, saját egységének elérésére törekedett. Egyedül a Nyugat, illetve előzménye, a klasszikus görög civilizáció volt az, amely az egységet, e civilizáció legalapvetőbb örökségének, az önrendelkezés elvének megfelelően az egymás önálló létét kölcsönösen elfogadó résztvevőknek az idők során változó tartalmú közösségi tudatában – azaz informálisan kereste. 

Más civilizációk egység törekvését az jellemezte, hogy amit tudtak, igyekeztek egyetlen központnak alárendelni. Más szóval államaik, nem mindig kimondva, de terjeszkedésük belső logikája szerint nehezen eltéveszthetően világhódításra törekedtek: birodalmak voltak. 

A birodalom intézményét ugyanakkor a Nyugat is ismerte, számára annak jelentése volt más. Az egység elképzelések különbözősége szorosan összefügg az egységet eltérő értelemben elérni törekvő, azaz nyugati, és más civilizációk által a történelem során létrehozott birodalmak jellegével. Míg a nem nyugati civilizációk számára a birodalom illetve annak a világ egészét fölölelni remélt eszményi formája maga a cél volt, a Nyugat számára sosem volt az, csak időnként és helyenként, de mindig csak átmenetileg eszköz  saját civilizációja értékeinek – mindenekelőtt önrendelkezésre épülő szervezeti formáinak – elterjesztése szolgálatában. 

Eszerint megkülönböztethetők a terjeszkedést axiomatikus kívánalomként kereső centralizált nem nyugati, és a terjeszkedéshez csak átmenetileg forduló – a centralizált nem nyugatiaktól szerkezetükben is eltérő, az önrendelkezésnek belsőleg helyt hagyó – nyugati típusú birodalmak. Ilyen volt a Római Birodalom, majd egyes nyugati államok tengerentúli gyamatbirodalmai. 

Ezek nemcsak anélkül tűntek el, hogy hiányuk a Nyugatnak magának veszteséget okozott volna, hanem – miután mintegy vállalt föladatuk elvégeztével további fönnállásuk értelmetlenné vált – éppen megszűnésük tette lehetővé először (a most már nem előzményeiben megnyilvánuló) Nyugatnak magának a létrejöttét, a gyarmatbirodalmak föloszlásával pedig a Nyugat rendszerének a világ más, már nem európai részein történt elterjedését. 

Tipikusan a Nyugat nem birodalmakban, hanem egymás létét bármennyire is nem mindig minden tekintetben harmonikusan, alapvetően azért mégis tudomásul vevő, egymással lehetőleg együttműködő önálló államokban nyilvánult meg. Éppen ez volt az, ami hosszabb távon erejét adta. 

A Nyugat egyes központjainak időről időre megtörténő hanyatlása ugyanis nem járt azzal a kataklizmikus megrázkódtatással, amit hasonló esemény más civilizációk esetében kiváltott. A Nyugat többközpontúsága tette lehetővé, hogy egyes központjai  alámerülésekor szerepüket már meglévő mások tölthessék be, anélkül, hogy mindez a civilizáció egészét próbára tenné. A Nyugat ereje mindig sokszínűségében volt. 

Ez kétségtelenül igaz, de a Nyugaton sem mindig és mindenki látta át egyformán a legfontosabb összefüggéseket. A képet bonyolította, hogy a (Nyugat-) Római Birodalom megszűnését követő évszázadok tapogatózó útkereséseinek betetőzéseként a IX. század elején a Nyugat nagy része még egyszer birodalomban összegeződött. 

A Nagy Károly által létesített, frankként ismert birodalom volt az utolsó alkalom amikor a Nyugat saját területén létrejött ilyen természetű – mindenesetre csak átmenetileg létezett – alakulat e civilizáció számára nem volt káros. A Frank Birodalom Róma szervező szerepét még egyszer, más és korlátozott formában sikerrel játszotta el, és szinte azonnali szétesésétől keltezhető valójában a Nyugat azóta is fönnálló államrendszerének a létrejötte. 

Ettől kezdve a Római Birodalom (és árnyékaként, a Frank) hajdani nagyságának emléke az éppen adódó különböző problémák megoldására kínált – félreértett – mintát. A későbbiekben ez a fölszín alatti búvópatakként lappangó birodalmi kísértést jelentett, amit mintegy villámhárítóként tartott sokáig biztonságos mederben a Német Római Birodalomnak a Nyugat története nagy részén végigvonuló, sok tekintetben elvont, illetve spirituális, tényleges birodalmi szerepre nem törekvő, így a nyugati államok palettájának  sokszínűségét nem fenyegető léte. Bár kimutathatók kísérletek valódi birodalmi tartalommal megtöltésére, jelentős törekvések a Nyugat saját területén történő birodalmak kialakítására csak megszűntével jelentkeztek. 

Ezek a birodalmak, bármennyire is a Nyugaton létesültek, jellegükben nem nyugatiak voltak, mivel a Nyugat egésze fölötti dominancia igényével a nyugati civilizáció alapértékét, az önrendelkezés elvét vonták kétségbe, a civilizáció sokszínűségének fölszámolását célozták. Központosított jellegük és területi terjeszkedésre törekvésük a nyugati értékek szempontjából aberráció volt. 

A nyugati egység formái alakulásának nyomonkövetése a fokozatosan mind kevésbé központosított, mind kevésbé intézményesített, és mind kevésbé deklarált, azaz egyre elvontabb formájú egység irányába való fejlődésre mutat: a birodalom által képviselt egységből az egyházi központra épülőn át a közös világi kultúrán keresztül az utóbbi egyes elemei által képviselt egységre. 

Ebből a szempontból az az irány, amelyet előzményeihez, a Közös Piachoz sőt még az Európai Gazdasági Közösséghez is képest az Európai Unió nyíltan választott, de ami az alapítók szándékának megfelelően már kezdettől, még ha eleinte rejtettebben már előzményiben is benne élt, visszalépés: arra emlékeztető, amikor egyes nyugati államok a múltban kísérletet tettek a birodalom intézményének újjáélesztésére. A tényt, hogy e kísérleteket Németország és Franciaország tette, ugyanazok az országok, amelyek a közelmúltban egy központosított egységes európai állam létrehozásán leginkább fáradoztak, föl lehet fogni, sőt indokolt is fölfogni annak jeleként, hogy az EU nemzetek fölöttivé tételére irányuló törekvés a birodalmi hagyománynak újabb – ezúttal államszövetség formájába bújtatott, az önrendelkezés elvét tiszteletben tartónak csak álcázó – továbbélése. 

A birodalom újjáélesztésének kísérletei eddig – kudarcosságuknak csak egyik, de a jelen politikai-földrajzi megközelítés szempontjából meghatározó jeleként – a Nyugat egésze számára területi vonatkozásban is károsaknak bizonyultak: nyugati területek – legalábbis átmeneti – nem nyugati uralom alá kerülését hozták. Aligha véletlen, hogy e kísérletek –  Napóleoné és Hitleré a legkézenfekvőbb példák – a Frank Birodalom legközvetlenebb örökösei részéről történtek. A birodalom kísértése ezekben az országokban a legerősebb. A mai helyzet szempontjából nem érdektelen az sem, hogy a birodalmi kísérletek meghiúsítása eddig leginkább az önrendelkezés elvét a gyakorlatba saját területén is a leghatékonyabban ültető, ezzel a Nyugat szellemét legkövetkezetesebben képviselő Egyesült Királyság tevékenységének volt tulajdonítható. Ha létezik nyugati jellegű „európaiság”, ebben az országban van.

Mindebből következően kimondható, hogy a Nyugatot meghatározó szellemtől idegen a formális egységre törekvés, és joggal. A formális egység keresése ugyanis sokkal kevesebb tényleges egységet hozott más civilizációk számára, mint amennyit a Nyugat ért el az egység saját, absztraktabb megközelítésével. Legalábbis valószínűsíthető, hogy az EU mind birodalmibb jelleget öltő bürokratikus központosítása, a formális egységnek a nyugati hagyomány ellenében is mindenáron erőltetése – amit sokfelé bírálnak, de eddig határozottan csak a brit nép azonosított – káros lesz a Nyugat népei számára. Ennek jelei már mutatkoznak. 

Akármilyen gazdasági tényezők váltották is ki közvetlenül az euró korábban érezhető válságát, annak hátterében – alapproblémaként – a közös pénznem létrehozásának birodalmi ideológiától vezetett nem nyugatias irracionalitását, egy ideológikusan elképzelt optimum kierőltetését lehetett azonosítani. 

Ha az önrendelkezés nyugati elvére épülő demokrácia a Nyugat népei számára saját hagyományaikkal összhangban állóként hasznos, akkor káros az a szervezet, amelynek nem választott vezetése nem csak maga nem kerül demokratikus módon a pozíciójába, hanem esetenként saját birodalmi szempontjaitól vezettetve a demokrácia nyílt félretételével vitte keresztül mind Görög-, mind Olaszországban a maga által kívánt összetételű nem választott kormányok hivatalba lépését is. Ez a szervezet, amely – a fönti visszásságain túl –  már rendszeressé válóan szavaztatja újra meg újra az elvárásait elutasító országok általa ilyenkor rendszerint meg is zsarolt, illetve fenyegetett népét, amíg a szavazás az általa elvárt eredménnyel nem jár, káros a Nyugat népei számára azáltal is, hogy így gyakorlatilag gúnyt űz a társadalmaikat működtető demokratikus elvekből. Az EU hívei ma az Egyesült Királyságban is – más nyíltan antidemokratikus próbálkozásaik mellett – egy ilyen újra szavaztatás keresztülvitelére törekednek, az országot évszázadok óta nem látott belső meghasonlás felé taszítva. 

A birodalmi ideológia, illetve annak az önrendelkezés elvével minduntalan szembekerülő szempontjai akadályozzák a szervezetnek magának a brit kilépés kérdésében a brit nép döntését tiszteletben tartó, egy ilyen helyzetben kívánatos józan rugalmasságát, és ez határozza meg a kilépni kívánó tagország megtörésére, alávetésére, és ha nem sikerülne, úgy látszik romlására törekvését is – baljós jelként a földrész esetleg majd nagyobb önállóságra törekvő más államai számára.