A tekintély rehabilitálása

„Ott ültem pár napja résztvevőként egy kerekasztal-beszélgetésen, és megint rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a világ értelmezése választ el a liberálisoktól, de »egyszerű« szavak megközelítésében is óriási szakadék tátong közöttünk. »Magyarországon ma autokratikus kormányzás van« – hívta fel vitapartnerem figyelmemet a hazánkban zajló folyamatokra, magyarán arra, hogy tekintélyelvűség ül tort a szeretett (liberális) demokrácián. Pedig a tekintély és a tekintély tisztelete alapvetően jó, pozitív dolog – már az én konzervatív szememben.

Maga a kifejezés – auctoritas – római, latin eredetű (bár Platón és Arisztotelész is foglalkozott az alatta értett tartalommal), és alapvetően egy személy vagy intézmény politikai és/vagy társadalmi presztízsét értették rajta, de magához a fogalomhoz szorosan kapcsolódott a családfőnek a családban (familia) betöltött »engedélyező hatalma«, tehát tekintélye is.

A tekintély fogalmát magát persze számtalan gondolkodó, tudós kutatta, értelmezte az ókortól napjainkig, és összességében (talán) azt mondhatjuk, hogy a tekintély azt jelenti: valakinek (vagy valaminek) olyan adottsága, képessége, jellemzője, amely miatt őt (azt) tiszteltjük, és e felsőbbség tiszteletétől vezérelve annak álláspontját (parancsát) legitimnek, külön indokolás nélkül is érvényesnek ismerjük el, annak engedelmeskedünk. Nem erőszak hatására, de nem is feltétlenül racionálisan: ahogy egy német jogtudós megfogalmazta, a tekintély »kevesebb, mint egy parancs és több, mint egy tanács«. Az bizonyos tehát, hogy a korlátlan egyenlőségelvűsdire alapozó posztmodern progresszió élettanácsával szembemegy a tekintélytisztelet, hiszen utóbbi valamilyen, a múltból (hagyományból) fakadó ismérvre alapozva a hierarchikusságot teszi meg a »jó rend« alapjaként. Az alá-, illetve fölérendeltség természeti adottságának elfogadása pedig nyilvánvalóan óhatatlanul magában hordozza az általános társadalmi tapasztalatból (tehát a hagyományból) táplálkozó előítéletek fenntartását, valamint a természetes egyenlőtlenségek és különbségtételek elfogadását. Egy felsőbbségnek – például a Teremtőnek – történő engedelmesség, magának a Teremtésnek a tisztelete pedig egyben önkorlátozást, saját vágyaink megzabolázását is jelenti – ami szintén szembemegy a posztindusztriális, lájkközpontú fogyasztói társadalom önmegvalósítást, magamutogatást és az engedelmességgel szemben engedékenységet hirdető életeszményével.”