Kötelező hátránycsökkentés

„A módosítások többek között az óvoda és az iskola elkezdésének, valamint a magántanulóvá válásnak a szabályait szigorítanák, annak érdekében, hogy csak valóban indokolt esetben maradhasson egy gyermek a köznevelési intézményrendszeren kívül. Az aláírásgyűjtést eredetileg elindító »Keszler Viki dúla, szülésfelkészítő csoportvezető« szerint »csorbulnak a négyéves gyerekek és szüleik jogai, ha a kötelező óvoda alóli felmentés lehetősége is megszűnik«, továbbá »a hatéves óvodások iskolába meneteléről ezentúl már nem a szülő és az óvodapedagógus dönthet, az ő akaratuk ellenére is iskolába kényszeríthetőek majd a gyerekek, elvész a tanszabadság, megszűnik a magántanulóság«, és így tovább. A dúla kifejti, az új szabályozás a kötelező óvoda alól a korábbi öt helyett csak a gyermek négyéves ko­ráig tenné lehetővé a felmentést. »Pedig mi tényleg minél több időt szeretnénk együtt tölteni ezekben az években – írja. Hozzáteszi: – tűnhet elég érettnek egy négyéves gyermek, tűnhet mindenki által kibírhatónak a napi négy, óvodában töltendő óra, mindemellett kérem, bízzanak bennünk, jól ismerjük, és nagyon szeretjük a gyerekeinket!«

Csakhogy ez nem bizalom kérdése. A törvényjavaslatcsomag vitájában többször is elhangzott, hogy az iskolaérettséget érintő módosításokra a rendkívül eltérő intézményi gyakorlat miatt van szükség, azonban a szülő és az óvónő véleményét ezentúl is figyelembe veszik majd, a magántanulói státus helyett pedig azért vezetik be az egyéni munkarendet, hogy megszüntessék a gyakorlatot, amely szerint néhol így szabadultak meg az iskolák a problémás gyerekektől. Észszerűnek tűnik továbbá, hogy nagyobb valószínűséggel válik hatéves korára iskolaéretté a gyermek, ha korábban kezdődik az óvodai nevelése. A petíció iránti csekély érdeklődés mindenesetre azt mutatja, kevés szülő tartja elviselhetetlennek a gondolatot, hogy négyévese napi néhány órát ne vele, hanem óvodában töltsön. Ugyanakkor ez a napi négy – vagy akár több – óra a hátrányos helyzetű kisgyerekek számára rendszeres, minőségi étkezést, alapvető higiéniai szabályok elsajátítását és közösségi szocializációt jelent. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen fontos ez akkor, amikor az összes oktatási felmérés azt mutatja, hogy az ország átlageredményét a hátrányos helyzetű régiók tanulóinak teljesítménye rontja le.”