„Mert egy dologban persze igaza van Puzsérnak – fájdalmasan igaza. A gyerekbántalmazás ugyanis továbbgyűrűzik. Életeket mérgez meg, szivárog generációról generációra. Kompenzálunk vagy továbbörökítünk, a fizikai és lelki sebeket tünetileg kezelni lehet, de eltüntetni senki, soha nem tudja őket. Düh, félelem és szégyen – ezek azok a zsigeri érzések, amelyekkel minden ember, akire valaha kezet emeltek, megküzdeni kénytelen, a maga módján.
Elmondhatatlanul fárasztó (és minden bántalmazott gyerek vagy felnőtt számára végtelenül megalázó is) újra meg újra elmagyarázni, hogy miért nem érv az, hogy korábban is vertek embereket, ezután is fognak, és hogy van, aki ebbe nem halt bele, és mégis felnőtt.
Leredukálni a problémát két fanatikus csoport (a továbbverők és a verést elutasítók) kompromisszumképtelenségére annyit tesz: meg sem próbáljuk feloldani mindazt a feszültséget, fájdalmat és félelmet, amiben ma is minden bántalmazott él.
Márki-Zay Pétert áldozatként beállítani, akit a liberális tömeg keresztre feszít, mert nem is azt mondta, csak valami hasonlót, egyben szembeköpése is ezeknek a bántalmazott csoportoknak. Mert bármilyen testi fenyítés, ha látszik, ha nem, ha egyszer történik, ha rendszeres, sérülést okoz. Nem csak fizikai fájdalmat, de lelki sérülést is. Amit aztán ilyen vagy olyan formában, de mindenki tovább örökít majd.
Minderre azt mondani, hogy időnként szükségszerű fenyítést alkalmazni, csak mert mondjuk egy gyerek nem automatikusan azt csinálja, amit a szülei mondanak neki, egyben beismerése is annak, hogy szülőként eszköznek tekintjük a kényszerítést. Márpedig ahhoz azért nem kell gyereknevelési szakértőnek lenni, hogy tudjuk: ennél csak jobb eszközök állnak a rendelkezésünkre. Talán meg kéne tanulni jól használni azokat.
Márki-Zay Péter viszont mondta, amit mondott, ezen utólagos magyarázkodással sem lehet sokat szépíteni (mondjuk nem is nagyon igyekezett). Hogy ezt gyerekbántalmazásnak vagy »fizikai kényszerítésnek« nevezzük, az csak játék a szavakkal. Olyan játék, ami nem ritkán életekbe kerül.”