„Voltak itt valami választások, EP-választások, amelyeket mégiscsak megnyert (hanyatlása ellenére) a néppárt. Aztán mégis csak volt ez a csúcsjelölti rendszer (Spitzenkanditat), amit nem mellesleg szintúgy a németek találtak ki maguknak, és arról szólt, hogy az EP-választáson győzedelmeskedő párt jelölheti a bizottság elnökét. (Amúgy az egész unió, nem mellesleg pedig az euró egyetlen és egyértelmű haszonélvezője Németország, az euró a gyakorlatban a birodalmi márka szerepét tölti be.)
De visszatérve a kiindulóponthoz: minden adott volt ahhoz (néppárti győzelem, Spitzenkanditat-rendszer), hogy a néppárt adja a bizottság elnökét. Adta is, csak az volt a probléma, hogy a jelölt, bizonyos Weber úr arra is alkalmatlan, hogy egy tyúkfarmot eligazgasson hiba nélkül, és ezt hamar értésre is adták mindazok, akiknek a folyamatra bármekkora ráhatásuk is volt. Weber hamar elbukott tehát (hála Istennek!), így új jelölt után kellett nézni.
És ekkor megérkezett Merkel, aki a német szocdemekkel együtt a legnagyobbat bukta a választásokon, és beállt Timmermans mögé. És ezt elnevezték kompromisszumos megoldásnak.
Ma tehát a művelt Nyugaton azt nevezik kompromisszumnak, ha valaki az önfeladásig, önfelszámolásig hülye. Mert ugyan mi másért kellett volna Merkelnek odaállnia a legnagyobb rivális párt jelöltje mögé, egy mégiscsak megnyert választást követően? Erre semmilyen ok, semmilyen kényszerítő körülmény nem kötelezte a kancellár asszonyt, hacsak az nem, hogy odahaza megpróbálja menteni a menthetőt a csúfos szereplést követően.”