Mit mondana Bibó az úzvölgyi konfliktusról?

„Minden olyan politika árt a nemzeti kisebbségeknek, ami erőből és gyűlöletből akarja megoldani ezt a kérdést. Akár tetszik, akár nem, a nagyromán nacionalizmus ugyanis a saját pályáján, a saját terepén, a saját határai között, a saját hatóságainak támogatásával simán leveri a magyart.

Mint manapság oly sok témában, itt is sokat segítene az, ha a róla elnevezett kollégium egykori tagjai Bibó Istvánhoz fordulnának vissza útmutatásért. Bibót nem lehet a nemzeti kérdés iránti érzéketlenséggel vádolni. Nála jobban kevesen viselték a szívükön a magyar sorkérdéseket. A második világháború után, a békeszerződések előestéjén talán mindenki másnál könyörtelenebbül számolt le a magyar néplélek veszélyes illúzióival és téveszméivel. És ebben az vezérelte, hogy a lehető legjobb esélyt biztosítsa a határokon kívül rekedő magyar kisebbségek túléléséhez.

Bibó rámutatott arra, hogy az 1920-as békediktátummal nem az volt a fő probléma, hogy nemzetiségi alapon megbontotta a történelmi Magyarország területi egységét. A »békecsinálók« alapvető bűne az volt, hogy nem vitték végig következetesen a nemzetiségi önrendelkezés elvét, és a Kárpát-medencében élő népeket egy nagyhatalmi játszma sakkbábúivá tették. A szlovákoknak, a románoknak, a szlovéneknek stb. ugyanúgy joguk volt saját nemzetállamot alkotni, mint a magyaroknak. A határokat meg lehetett volna húzni jóval igazságosabban, a kisebbségek jogait lehetett volna jóval erőteljesebb eszközökkel garantálni.”