A szerző a Kommentár munkatársa
Hosszú cikk jelent meg a Válasz Online hasábjain, amiben két konzervatív értelmiségi, Körösényi András és Mándi Tibor gondolja kifejteni, hogy miért is nem kívánnak csatlakozni az általuk „új jobboldalnak” nevezett irányzathoz, mely irányt némi értelmiségi könnyedséggel egyszerűen a szerkesztőségében félig megváltozott Kommentár folyóirattal azonosítanak.
Ugyan az esszé egy kissé emlékeztet egy olyan tinédzser Facebook-siralmaira, aki éppen elmagyarázza, miért is nem akar ott lenni a népszerű srác buliján – ahova egyébként nem hívták meg –, mégis úgy érzem, feleletet érdemel a szöveg. Mégpedig nem csak azért, mert ellentétben az – ezek szerint – ókonzervatívok hiedelmeivel, a kormánypárti értelmiségiek igenis szeretnek vitatkozni, hanem azért is, mert számomra személyesen fontos gondolatokat fogalmaztak meg.
A szerzők Hayekre és – legalább egy kép erejéig – Friedmanra hivatkoznak, az egyéni szabadságra és a klasszikus liberalizmusra, akik és amelyek nagy vonalakban az én gondolkodásom alapjait is jelentik. (Persze, ha a szerzők olvastak is volna – és nem csak írnak, ahogyan az értelmiségi körökben igen divatos –, akkor megállapíthatták volna, hogy éppen eleget hivatkozunk a mostani Kommentárban is ezekre a szerzőkre és ezekre az elvekre, de hát Istenem, következetességet elvárni a mai világban lassan luxusnak számít).
A szóban forgó cikkben a szerzők lefektetik megkérdőjelezhetetlen és dogmatikus alapvetéseiket („szentség”), majd önkényesen kijelentik, hogy aki ezekkel nem ért egyet, az „új jobboldali” (értsd: már majdnem marxista populista) vagy marxista. Attól eltekintve, hogy ugyanezen lélegzetvétellel elutasítják a jó/rossz felosztást is, voltaképpen nem lenne gond az eszmefuttatással: az egyéni szabadság valóban fontos dolog, hasonlóan alapvető gondolatok a törvény előtti egyenlőség, a véleményszabadság, a népszuverenitás és a magántulajdon is.
A gond nem a szerzők elveivel, hanem 1. valóságfelfogásával, 2. elveiből levont konklúziójával és 3. leküzdhetetlennek tűnő előítéleteivel van.
Először is, a szerzők láthatóan huszadik, ha éppen nem tizenkilencedik századi fogalmak szerint értelmezik a világot. Meggyőződésük, hogy a szabadságra leselkedő legnagyobb veszély a kommunizmus és a nácizmus (náluk: zöld baloldal és populizmus), és ezekkel az irányzatokkal szemben kell védelmezni a magántulajdont és az egyéni szabadságot (a klasszikus liberalizmus polgári közepét). Ezek nagyon fontos és méltatandó gondolatok is lennének, ha mondjuk 1939 májusát írnánk. Csakhogy azóta eltelt néhány évtized, és bizony nem mindig lehet egy az egyben lefordítani az egyébként szimpatikus történelmi szerzők gondolatait napjaink politikájára. A képviselt értékeket persze meg kell látni és meg kell őrizni – az adott naptári évtől függetlenül –, de az eszközöket nem kötelező – és néha egyenesen helytelen – változás nélkül átemelni modern korunkba.