Marxista bumeráng

„A kommunizmus Nyugaton idea, Keleten valóság. 2019 februárjában a kisföldalattiról leszállva egy elegánsan, lazán öltözött francia turista segítséget kért a járókelőktől, hogy a »szocializmus szobrai« merre találhatóak Budapesten. A városszéli Szoborparkba eligazító választ meg sem várva, a Hősök terénél található megállóból kijőve, lelkesen szemlélte az elé táruló páratlan látványt, a széles horizontot, a historizáló szobrok méltóságát. Nem hitte el, hogy nem a régóta külvárosba száműzött szocreál szobrokat látja, s azt gondolta, hogy Magyarországon még mindig főhelyen állnak a kommunista alkotások, amelyek ráadásul ilyen nívósak voltak… 

A marxizmus tipikusan nyugati eszme, a francia felvilágosodásból eredő ideológia, annak a modernizációs projektnek a része, amely a 18. század vége óta foglyul ejtette Nyugat-Európát. A marxizmus nem más, mint az Aufklärung racionalista, szekuláris progressziójának radikális változata, a maga teleologikus, materialista történelemszemléletével és mechanikus gazdasági–társadalmi »törvényszerűségeivel« (amelyekben mindig az »alap« élvez elsőbbséget a »fölépítménnyel« szemben). Több évszázados távlatból ma már úgy látszik, hogy a Nyugat két dolgot ajánlott a világnak: Európa keleti felének a kommunizmust, a világ többi részének pedig a gyarmatosítást. 

Marx és Engels Párizsban találkoztak először, a Kommunista kiáltványt Brüsszelben írták és 1848 februárjában Londonban nyomtatták ki – a felvilágosodásnak, az alkotmányos liberalizmusnak és a gyarmatosításból hízó ipari kapitalizmusnak ez a három város volt a fellegvára. A Tőke háttérkutatásait Marx a jól felszerelt londoni könyvtárakban végezte, az első kötetet barátja, Engels szerkesztette és adta ki Hamburgban. Az Első Internacionálé (1864–76) székhelye London volt, s Philadelphiában szűnt meg, kongresszusait többek között Genfben, Lausanne-ban, Brüsszelben, Bázelben és Hágában tartotta. A Második Internacionálé (1889–1916) tanácskozásainak színhelyei többek között Párizs, Zürich, London, Amszterdam és Koppenhága voltak. Lenin, miután oroszországi száműzetéséből 1901-ben szabadult, végigjárta Európa metropoliszait és végül Zürichben telepedett le, mígnem a német katonai hírszerzés 1917 áprilisában vissza nem juttatta Pétervárra. Az – Oroszországban, de nem Nyugat-Európában – illegálisnak számító kommunisták lapja, az Iszkra Münchenben jelent meg orosz nyelven, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, amelyből később kisarjadt a bolsevizmus, első két kongresszusát 1903 során Brüsszelben és Londonban tartották. A marxista elmélet és a kommunista gyakorlat lassan araszolt kelet felé, majd 1917-től, ill. 1945-től kezdve egészen 1989/91-ig ott ütötte fel táborát. 

Cinikus folyamat, hogy a Kommunista kiáltvány eszméit megvalósító Lenint száz évvel ezelőtt nyugatról keletre exportálták, ám az eszme most visszatér szülőföldjére és harminc évvel a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások után ott keres – és úgy látszik, talál is – magának talajt. Míg Marx szerint a kapitalizmus meghaladásához – logikus módon – a legfejlettebb tőkés centrumországokban kerül majd sor, hiszen a gazdaság összpontosulása és a proletariátus kizsákmányolása ott megy végbe leghamarabb; addig Lenin 1916-os revíziója szerint »a szocializmus nem győzhet egyidejűleg valamennyi országban. Először egyetlen vagy néhány országban fog győzni, a többi bizonyos ideig még burzsoá vagy a burzsoá rendig még el sem jutott ország marad.« (Lenin Művei. 23. kötet, Bp. 1951. 77. oldal). Az áttörés tehát a periférián következik be, ahol a legfejletlenebb a tőkés rendszer – ez az ún. »leggyengébb láncszem« teória. Nos, középtávon Leninnek volt igaza, de lehet, hogy hosszútávon mégiscsak Marx bizonyul prófétának! ”