„Kedves barátom küldött egy filmecskét, egy Németországban élő arab (!) viccet mesél. Ezt: egy fekete-afrikai migráns meg szeretné köszönni a németeknek, hogy befogadták, fedél van a feje felett, van mit ennie. Odamegy az utcán egy emberhez: – Köszönöm önnek, hogy befogadtak, hálás vagyok a németeknek! Mire az ember: – Én nem vagyok német, albán vagyok. A fekete továbbmegy, és megszólít egy másik embert: – Köszönöm önnek, hogy befogadtak, hálás vagyok a németeknek! – Sajnálom, én nem vagyok német, kurd vagyok. A fekete megszólítja a harmadik embert is: – Köszönöm önnek, hogy befogadtak, hálás vagyok a németeknek! – Én nem vagyok német, török vagyok. Következik a negyedik ember: – Köszönöm önnek, hogy befogadtak, hálás vagyok a németeknek! – Sajnálom, én nem vagyok német, arab vagyok. – Uram, nem tudná megmondani, hol vannak a németek? – A németek? Ők valószínűleg dolgoznak.
Ez a vicc, amit egy arab mesél, németül. Jó vicc. Lehet rajta röhögni. Meg sírni. Ugyanis a valóságról szól. Egy konferencia zajlott Budapesten a migrációról. Ez a vicc lehetett volna a mottója. Amúgy a konferencián megjelent és felszólalt számos jeles ember, politikusok, filozófusok, volt kormány- és államfők, sokfélék, de egyvalami közös bennük: normálisak. A normális ember ma egyszerűen felismerhető: tisztában van azzal, mi történik Európával, látja a veszélyeket, és ellenzi a tömeges migrációt.
Reflektált, kiégett, dekadens, beteg korokban ennyi is éppen elég a normalitáshoz. Kiégett, beteg, dekadens korokban egyszerű és bonyolult lesz minden – olykor egyszerre. Itt van például a haza és a hazaárulás. Egyfelől semmi sem változott ötszáz éve. »Hegedűs István, esküdet megszegted, hazádat elárultad, büntetésed halál« – mondta Dobó, Hegedűst pedig felakasztották. Ez a mai napig érvényes és érthető.”