„Lemondott a francia kormány egyik legnépszerűbb tagja, az atomenergia alkalmazását ellenző Nicolas Hulot környezetvédelmi miniszter. Távozását azzal indokolta, hogy az elmúlt egy év alatt nem sikerült megfelelő fejlődést elérnie a környezetvédelmi kérdésekben. Maga is tudja, hogy miniszteri tevékenységének 14 hónapja alatt eredményeket is elkönyvelhetett, igaz, más kérdésekben elbukott és kénytelen volt kompromisszumokat kötni a szívéhez közel álló atomenergia vagy a glifozát tartalmú növényvédő szerek ügyében.
Innen nézve, amikor ilyen híreket olvasok, minden alkalommal elfog a sárga irigység. Irigylem azokat az embereket, akik olyan országban élhetnek, ahol még egy miniszter is képes belátni, ha hibázik, vagy kudarcosnak érzi a munkáját. Nem sírom vissza azokat az időket sem, amikor valóságos Kanosszát kellett járniuk azoknak a politikusoknak, akiket valamilyen ügyben vétkesnek találtak a pártszervek. Sajátos módszereket dolgozott ki az akkori rendszer az „önkritikára”, amelynek végén aztán valamilyen politikai fórum mondta ki az ítéletet: leváltás vagy kegyelem.
De az sem jó, amiben most élünk. A demokrácia tisztes működésének a mutatója, hogy például a botrányba keveredett közszereplők képesek-e megválni a hatalmuktól, vagy magyarázkodni kezdenek, mentségeket keresnek sokszor a menthetetlen ballépésekre is. Előbb tagadnak, aztán ha előkerül egy fotó, vagy valamilyen hivatalos irat, túllépnek az egészen, mintha mi sem történt volna. És megtehetik, mert biztosak abban, hogy elbújhatnak a hatalom bástyái mögé.”