Keresztyén demokratáknak

„És a nem én népem az én népem, és az én népem is az én népem, és a hamisságok cselekvői eszik valamennyit, mint a kenyeret. Mindent meg lehet hamisítani, mindent el lehet torzítani, mindent el lehet felejteni, corruptio optimi pessima.

De a katakombákban, a napverte kikötőkben, a hánykolódó gumicsónakokban a Földközi-tengeren, a gyűjtőtáborokban, a szétvert kopt és nesztoriánus templomokban, az ecclesia pressa szétszórt papirosai között, a zavart szívű igazságkeresők még mindig remélik, hogy megvilágosodnak.

Néró korában istentagadóknak – atheoi – nevezték a keresztyéneket, mert nem új alakot vettek föl a pantheonba, hanem tagadtak minden más istent, és helyettük (görög-római szemszögből nézve) embert imádtak istenként. Nem isten és ember mitológiai nászából született embert (az ilyesmit – amint Paul Veyne bebizonyította – a görögök is mesének tartották, és meseként tisztelték és szerették), hanem esendő embert, mi több: marginális embercsoporthoz tartozó, elítélt és kivégzett bűnözőt. Názáretből jöhet-e valami jó? – kérdezték elvégre még a galileai hitsorsosai is.

A római birodalmat és a hellénisztikus királyságokat nevezték »a világ«-nak az ókeresztyén írók (meg »népeknek« – gentes, gentiles – a zsidók), az az Ország, amely nem e világról való, az államok, a jog világáról nem volt és nincs, különáll tőle, szemben áll vele: az Országban nincs emberi hatalom, és tudjuk, hogyan gondolkodott a Rómabeliekhez írott levél rejtélyes szerzője a törvény (a jog) felől. Azok közül, akik ma a hivatalos keresztyénséghez számítják magukat, igen sokan atheosznak néznék a keresztyént, aki komolyan veszi az Írást. Ők erőt akarnak.”