Végre egy brüsszeli döntés, mely egy irányba mutat a magyar nemzeti érdekkel
A román-magyar gazdasági együttműködés egy újabb lendületet kap.
Száz éve lassan, hogy valakik, egy távoli kastélyban, meghozták Európa történelmének egyik leggyalázatosabb döntését.
„Amikor a faluban betértünk az egykori, legendás helytörténész, a gyermekkoromban még általam is ismert Hauszmann Pali bácsi múzeumába, ahol párját ritkító bútorokat, sőt, nemrég feltárt középkori fegyvereket is megcsodálhattunk, fölvetettük a különös beszélgetést. A gyűjteményt akkoriban a mester fiai gondozták, sokan megfordultak náluk. Valaki rögtön akadt, aki elmondta nekünk: a bácsi nem egyszer elmeséli, hogy legénykorában miképpen vonultak be a faluba a Magyar Királyi Honvédség egységei. Ha Magyarországról jönnek, s megkérdezik, kikre vár, hát el szokta mondani. Hogy van neki ideje, ő elvárogat itt még kicsinység. De iparkodhatnának azért a magyarok… Ne csak úgy, kettecskén-hármacskán jöjjenek. Mert hát örülnek ők nekik így is, de azért lehetne egyszer, megint egy kicsit többen is megérkezni.
Volt már, hogy elvitte a szeku – mesélték a bátyóról; avagy a Securitate, a rezsim rettegett szolgálatának emberei. De az öreget a fenyegetés épp úgy nem érdekelte, mint a falubeliek rábeszélése. Azt mondta, van ideje. Talán meg is érte az aranykornak nevezett Ceausescu-éra végét.
Száz éve lassan, hogy valakik, egy távoli kastélyban, meghozták Európa történelmének egyik leggyalázatosabb döntését. És évszázada, hogy hétszáz kilométerre innen, ahol e sorokat írom, tovább él, szívós nyugalommal, egy távoli, magyar világ. Menjünk el oda, és zárjuk épp úgy a szívünkbe az elveszett magyar haza hegyeit, városait, ahogy ők őriznek minket. Látogassunk el hozzájuk, menjünk haza, akár csak kettecskén.”