Egy fekete pápa kellene, egy hívő pápa kellene

Az Anyaszentegyház vezetése csekély mértékben tükrözi a világegyházat: itt lenne az ideje, hogy az jobban megjelenítse a hívek sokszínűségét. Bár a nyugati katolikusok számszerűleg többen vannak, mint az afrikai vagy az ázsiai hívek, azonban nem szükséges hozzá túl mély társadalommérnöki ismeret, hogy belássuk: a kiherélt európai és észak-amerikai katolicizmus nem képes arra, hogy Jézus egyházát irányítsa, nem a leggyengébben teljesítőkre kellene bízni ennek a fontos intézménynek a vezetését.

Nem ésszerű, hogy a kereszténységtől egyre távolodó, a túlélési ösztön meglétének legcsekélyebb jelét sem mutató fehér keresztényeknek kellene vezetnie a római katolikus egyházat. Talán ideje lenne egy feketét Szent Péter trónjára ültetni. Persze ez főként a Szentlélek döntésén múlik, de ideje lenne komolyan megrágni magunkban ezt a kérdést, hogy amikor a Szentlélek is jónak látja, akkor majd ne érjen meglepetésként.  

Ezt a kérdést különösképpen azok figyelmébe ajánlom, akik valamilyen téves nézettől vezérelve alábbvalónak látják a feketéket a fehéreknél. Isten minden gyermekét egyenlőnek teremtette, a sors játékán múlott, hogy az úgynevezett fejlődés hol milyen módon ment végbe. Nekünk például sikerült részecskegyorsítót, légykaka méretű robotokat építenünk, és emellett létrehoznunk egy sor reprodukcióra képtelen, identitásválsággal küzdő, elmagányosodott társadalmat, amelyek számára a jólakottság a legfőbb mérték és érték.

Ez persze nem volt mindig így, a züllés kezdetét nem is lehet pontosan meghatározni, de abban biztos vagyok, hogy a felvilágosodásnak jelentős szerepe volt benne, illetve az első világháború után leomló „ántivilág” törmelékei temették maguk alá Európa lelkét. A felvilágosodás óta folyamatosan távolodunk Istentől,

Fekete-Afrika útja más volt, tragikus út, amit jórészt a Nyugatnak köszönhetnek. Minden bűntettünk ellenére elfogadták a fehér Jézust, napjainkban katolikus szempontból a legnagyobb potenciállal rendelkező kontinens és emberi közösség. A fehérek gazemberségéért azzal fizettek, hogy életben tartják a katolicizmust.

Szeretném Európát európainak megtartani, annak szurkolok, hogy az európai örökség még évezredekig tovább éljen. Azonban ehhez némi segítségre lesz szükség, mert meglátásom szerint nem tudjuk kihúzni magunkat a mocsárból a hajunknál fogva, mint Münchhausen báró.

Paradoxonnak tűnhet, de mindennek ellenére egy harcolni képes afrikai fekete kellene, aki segít megmenteni az identitásunk alapját jelentő kereszténységet, egy konzervatív fekete pápa, aki helyreállítja az egyház tekintélyét, aki nem fél harcba bocsátkozni az egyházért, akiben van életösztön, aki olyan országból jön, ahol az emberek megélik a hitet minden nap, akikben nem hamvadt ki a buzgalom, akik még mozgalomként tekintenek az egyházra.

Egy fekete pápát úgy kell majd szeretnünk, mint ahogy azt Krisztus egyházának látható feje megérdemli. El kell fogadnunk, hogy a megmentésünk valószínűleg nem saját berkeinkből belülről érkezik: sokkal valószínűbb, hogy afrikaiaknak kell a rogyadozó nyugati katolicizmus hóna alá nyúlniuk.

Az európai katolicizmus állapotát jól szemlélteti az a néhány hete történt eset, amikor a bajor tartományi kormány azon döntése ellen, miszerint közhivatalokba kötelező kifüggeszteni a kereszt, maga a München-Freising egyházmegye érseke, Reinhard Marx bíboros ágált a leginkább. Félt, hogy mit szólnak a „provokatív” lépéshez azok, akik nem, értik a kereszt üzenetét, illetve akik egyenesen megvetik azt.

Persze ebben a nyomorúságos helyzetben osztoznak velünk a protestáns testvéreink is. Néhány éve történt, hogy a stockholmi Tengerészek Templomából a város leszbikus, evangélikus püspöke, Eva Brunne azzal az indokkal akarta eltávolítani a keresztet, hogy alkalmassá tegye a templomot arra, hogy más vallások tagjai is imádkozhassanak benne. Jó ötletnek gondolta azt is, ha jeleznék a templom falán Mekka irányát. Ez a keresztény püspöknő azért aggódott, hogy Krisztus keresztje nehogy sértse a más vallásúak érzékenységét.

Nem ez az első és egyetlen eset. Néhány éve a német evangélikus vezető, Heinrich Bedford-Strohm Jeruzsálemben, a Templomhegyen tett látogatásakor letette püspöki keresztjét, amikor zarándoklaton járt Izraelben. A muszlim Sziklamecsetben és a zsidó Siratófalnál is arra kérte őket az ottani biztonsági szolgálat, hogy vegyék le keresztjeiket, ennek a püspök atya boldogan eleget is tett, nehéz volt neki az a pici kereszt. A főpap a muszlim és a zsidó kérésnek is eleget tett, mert félő volt, hogy a Szentföldön rossz optikája lesz a keresztnek, valaki még félreérti.

Pedig nem, nem lett volna szabad letennie a keresztet,

Egy szemernyi kétségem sincs abban, hogy az afrikai keresztények a testükkel védenék meg a keresztet, míg Európában az eltompult fehérek bénultak figyelik, hogy felszámolják kontinensünk esszenciáját, a kereszténységet.

Azt sem hinném, hogy a szent életű pápa szobrát ide-oda lehetne cibálni egy fekete katolikusok által lakott országban, míg kontinensünkön gyakorlatilag mindent el lehet követni a keresztények kárára.

Európa vezetőinek progresszívnek nevezett csoportja szabadulni szeretne a keresztény örökségtől, Európa népei pedig tétlenségükkel asszisztálnak ahhoz a destruktív munkához, amit a liberális szellemű elit végez. Jó példa erre Franciaország: ez az egykor volt katolikus ország már meg is feledkezett a hagyományairól és azokról az alapokról, amire hajdanán alapították. De hogy olyan messzire ne nyúljunk, néhány hét alatt a hős katolikus csendőréről is megfeledkezett, aki az életét áldozta egy túszdrámában. Félő volt talán, hogy a hősies helytállásának tükrében a szabadelvűek meglátják saját rusnyaságukat.

Isten újra vissza kell, hogy kerüljön az emberi élet középpontjába, Isten nélküli, kereszténység nélküli Európa nem létezik.

Sírunk-rívunk a muszlim terjeszkedés miatt, de az igazi baj nem azzal van, hogy jönnek, hanem hogy mi gyengék vagyunk hozzájuk képest, hogy

A szétaprózódott nyugati társadalmakkal szemben ők életképes, működő közösségeket hoznak létre, azt pedig csak várhatjuk, hogy integrálódjanak az európai értékek szerint, amikor annak mibenlétéről mi magunk is vitatkozunk.

Azt a békés együttélést garantáló szabálygyűjteményt, ami biztosítja egy középszerű élet biztonságát, harsányan kineveti egy Közel-Keletről jött ember. Azok a szekuláris normák, amiket a Tízparancsolat helyébe állítottunk, csak arra jók, hogy egy sokkal szervezettebb és céltudatosabb közösség eltiporja azt.

Rosszul leszek azoktól a bevándorlás-ellenzőktől, akik pusztán a jólétüket és a biztonságukat féltik. A tét ennél sokkal nagyobb: a migráció csak egy tünet. A veszély a határokon belül van: az értékeitől eltávolodó, válságba került európai ember az.